Lemenni vidékre

NYERSANYAG

SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA
Sokat elárul egy rendezőről, hogy miként tud bánni amatőr szereplőkkel – rögtön szögezzük le, Boross Martinnak ez jól megy.

További érdemei is vannak a Nyersanyagnak, erről érdemes egy kis listát mutatni rögtön a film méltatásának elején: a Nyersanyag friss helyzeteket dolgoz fel a mai Magyarország életéből; sok mindent érint, ami a közösségünk tagjait foglalkoztatja, és nemcsak az úgynevezett vidéki Magyarország dolgait – merthogy ilyesmi úgy önmagában, a városi népek nélkül nincs is; a film megkettőzi vagy megháromszorozza önmagát, ami a valóságábrázolás további lehetőségeit teremti meg; és hát itt van a színészvezetés.

Most pedig vegyük sorra a fentieket. A film frissességének érzékeltetéséül felidéznék egy apró jelenetet: a film egyik főhőse, a filmrendezőnek tanult fiatalember (Dér Zsolt) az egyébként kitalált Pusztaszomaj nevű faluban futóedzést tart, aminek közepén leül egy kis játszótéren – a tér szélén jól látható módon feltűnik a mindenki számára ismerős tábla, a játszóteret az EU támogatásából építették. Így szivárognak be a megintcsak úgynevezett vidéki hétköznapok a filmbe. De az nem úgy van ám, hogy mindez magától kerül bele egy filmbe, ehhez azért jó szemre van szükség. Vagy még egy apróság. A filmrendezőt két segítőjével együtt az orvosi rendelőben szállásolják el, mert ahogy a polgármester fogalmaz, a rendelőt úgyis csak havonta egy napon használják; nyilván akkor, amikor a körzeti orvos a faluba vetődik. Egy jelenetet ígértem, kettő lett belőle, de nyugodtan lehetne válogatni további idézeteket, mert a Nyersanyag az érzékeny megfigyelések filmje.

Most térjünk át a néző érintettségének dolgára. Az európai pénzek felhasználásáról emlékeztünk meg az előbb, innen pedig egy lépésre kerültünk olyan szereplőkhöz, akikkel szinte mindenki találkozik, és itt ezúttal érdemes külön-külön beszélni a falusi színtérrel és a városi vircsafttal kapcsolatban. Az előbbihez: a kiskirály módjára viselkedő polgármester valahogy a magyar mesekincs archetipikus alakjává vált – meglehet, erről a flaszter népe is tud ezt-azt. A filmben ez a dolog sűrített módon jelentkezik, elvégre műalkotásról van szó: a polgármester jóságos atyja az ő népének, amivel szépen megfér a települési méretekben központosított uzsorázás és az ugyancsak hivatali jellegű ingatlanügyletek.

Az utóbbiakkal kapcsolatban is cifra ügyekről tudunk beszámolni, hiszen a vidékre leutazó háromfős ministáb egyrészt üdvös feladatot vállalt, másrészt a stáb rendező tagja súlyosan megsérti a részvételi filmkészítés jónéhány szabályát: beavatkozik a helyiek életébe, a szerepéből kiesve szimatol a faluban, amit segítője-barátnője kalambózásnak hív, és hát kiskorúakról szóló felvételeket használ fel a leleplezéseihez. Pedig a stáb vállalt feladata a dolog minden infantilizmusa mellett mégiscsak előremutató, hiszen a filmesek foglalkoznak a nyár közepén a faluban csellengő helyi gyerekekkel, pontosabban filmet készítenek velük. Városi szóval workshopnak hívják az ilyesmit, pontosabban azok nevezik így, akiknek jobb dolguk nincsen. Mindebből szépen kirajzolódik a Nyersanyag alkotóinak problémaérzékenysége, hiszen friss tekintetük nyomán nemcsak a szomaji kistársadalom képe rajzolódik ki érzékletesen, hanem a Kálvin téri belvilág is (ez utóbbi hely a film ugyancsak valós helyszíne: az egyik kislány éppen ide vetíti a társadalmi kitöréssel kapcsolatos álmait). A dokumentarista etika határait túllépő rendező ugyanakkor mégiscsak megtorpan a kalambózásban, amikor otthagyja a német filmfesztivál online megbeszélését – tehát a film a téma és a szereplők kizsákmányolásának köreit a Kálvin tértől Berlinig tágítja.

A Nyersanyag tehát nem pusztán valóságfeltárást végez, hanem Boross Martin rendező magát a valóságábrázolást veszi kritikai vizsgálat alá, ez tehát a kettőzés vagy háromszorozás, amire utaltam a bevezetőben. A projektmunkát végző filmest megérinti a helyszín, a helyszínen szerzett néhány élmény és néhány sors – lehet-e ezen csodálkozni? Elvégre a Dér Zsolt által alakított rendező éppen a társadalmi érzékenység követelményét állítja maga elé munkája során, nos, éppen ez az érzékenység csalja őt túl a saját érzékeny határain. Nehéz ügy ez, mert sem résztvenni nem szerencsés, sem félrenézni nem lehet.

A végére maradtak a Nyersanyag formai ügyei, amelyek egyáltalán nem másodlagosak, hiszen a kamera helyének megtalálása igenis etikai kérdés, nem esztétikai. A film a dokumentarista játékfilm és a kisrealista ábrázolás közötti mezőben mozog, miközben túllép mindkét stílus és módszer keretein, na ez eredményezi a háromszoros fénytörést, ami nem feltétlenül jellemzi a hétköznapi kisrealizmust. Valamiféle pszichodráma kerekedik ki az egészből, de megintcsak többrétegű módon, hiszen nemcsak a városi filmesek teremtenek helyzeteket a munkatárssá emelt falusi gyerekeknek, hanem maguk is alanyai lesznek a társadalomjobbító kísérletnek. Látszólag zsúfolt tartalmakat cipel magával a Nyersanyag, de nem, az alkotók bírják a terheket, a film elviszi a hátán a saját szerkezetét. Iskolamozivá nemcsak a súlyos történelmi filmek tehetők meg, hanem az efféle csendes történetek is.

Szíjártó Imre