tiszatáj | 2022. szeptember 17.

Lehull az utolsó gyümölcs

ALCARRÁS

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Tárgyilagos hangvétel és poézis hibátlan násza uralja Carla Simón második nagyjátékfilmjének összes beállítását: a katalán rendező ismét bizonyítja, napjainkban kevesen alkalmazzák nála jobban celluloidra a természetközeli érzékenységet.

Nagyjából a 2 órás játékidő felénél járunk, amikor a barackszedőként dolgozó Solé-család kislánya keserédes dalt kezd énekelni: nagypapa, édesapa, valamint a többi fiatal rokon is köré sereglenek. Odakint viszont zuhog az eső, a függönyökkel keretezett, jelképes szűk otthon feltartóztathatatlan változás elé néz – régi ideáikat úgy söpri majd el az átalakulás szele, ahogy napfényes nyarat a csapadék.

Tradíció és modernitás ellentétre rengeteg dráma épült már (a 9000 fős katalán falu nevét viselő Alcarrás pusztán a családi melodráma-zsáner révén is magával vonja az Érik a gyümölcs John Steinbeck-John Ford-párhuzamait), de ilyen leheletfinom attitűddel ritkán dolgozták még fel a témát. Saját bevallása szerint családja privát történelméből merít Carla Simón és csak igazat adhatunk neki: a gyerekkorát allegorizáló, ugyancsak személyes Summer 1993 után gazdálkodóként tevékenykedő rokonainak állít mementót, plusz újabb szerzői védjegye is érintetlenül marad, jelesül továbbra is remekül ért a különböző életkorban járó figurák belvilágának tanulmányozásához. Gyerek-és felnőtt, sőt, idősköri perspektíva adnak kulcsot egymásnak az Alcarrás epizodikus felépítésében, szabad áramlású, cselekménytelen jelenetei bepillantást nyújtanak a frusztrált, agilis, de családszerető apa, a famíliát jóban-rosszban összetartó anya, a visszafordíthatatlan entrópiát csendes rezignációval tudomásul vevő nagyapa, illetve a felfordulást reflektálatlanul, már-már kalandként átélő gyerekek legapróbb rezdüléseibe.

Simón zsenijét dicséri, hogy az Alcarrás rendkívül minimalista gesztusokkal, olykor pusztán elkapott, viszont beszédes pillanatokkal hatol a Sole-család lelkének mélyére, vagyis a direktor nyomatékosan „a kevesebb több” elvét vallva csihol hihetetlenül intim művet személyes benyomásaiból. Lánytestvére – aki néha a barcelonai rokon szerepében vonul át a színen – kivételével kizárólag helyi, vagyis katalán amatőrökkel („non-professional”) forgatott remeklésében fals kilengések nélkül zajlanak a hétköznapok. Tájat fürkésző, objektív realista sémái ugyanolyan autentikusak, mint a hőségben izzó gyümölcsöst, nesztelen éjszakát pásztázó szubjektív vágóképei – az Alcarrásban örökké egy-egy halk mozzanat vagy színesben tündöklő beállítás mondják el a legtöbbet, a barackültetvény zöld, narancs-és halványsárga miliőjére gond nélkül felel a traktor reflektoraival befestett sötét órák laktató szinesztéziája.

Drámaiatlan, grandiózus csúcspontokat rendre mellőző családi drámájában Simón már-már a revizionista westernek újrafogalmazásával jelentkezik: a napelemekkel beborított, kivágásra ítélt fákkal népesített katalán vidék Sam Peckinpah pesszimista vízióit (Vad banda, Pat Garrett és Billy, a Kölyök) idézve regél az ősi erkölcsök hanyatlásáról a gépiesített-modern újdonságok javára – mintha a vasútépítés felszámolná a romlatlan vadnyugatot. Felettébb árulkodó, hogy az Alcarrás puritán sztorijában a becsület, pontosabban az adott szó nagyapai íratlanságát rúgja fel az iparosodást képviselő betolakodók nem létező úriember-megállapodása. Sőt, az ősiséget leváltó korszerűség tematikája még fájdalmasabb, ha tudjuk, a Solé-családot régi barátjuk, szövetségesük, a II. világháborúban bújtatott, halál karmaiból menekített Pinyol-família új, erkölcstelen generációja kényszerítené térdre dokumentumokkal, aláírt szerződésekkel. Az Alcarrás ilyen rangban a szenvtelenül pergő idő (melyre pár fokkal optimistábban a rendező Letter to My Mother for My Son című Miu Miu-rövidetűdje is kitér) és az árulás természetrajzának boncolgatásának is szentel időt, Simón olvasatában dinasztiák feszülnek egymásnak, sőt, az író-rendező tovább árnyalja a képet, ugyanis rövidebb-hosszabb időre a Solé-família is elbizonytalanodik. Tagjai hajlamosak egyet nem érteni rokonaikkal, mi több, pengét is váltanak egymással, így a lecsupaszított, univerzális érzelmeken nyugvó cselekmény a família egységének fenntartási törekvéseiről is szónokol. Dulakodásba fullad az apa és a régi barát tárgyalása, a földbe kannabiszt ültető fiú megmásíthatatlan eseményre lesz figyelmes, a kislányok a korábban naivan vezetett, immár markológéppel felemelt zöld bogárhátú egyszerre talajközeli, mesei és szomorú levegőbe emelkedését kénytelenek tudomásul venni: mintha a Lee Isaac Chung dirigálta, Oscar-barát Minari ugyancsak földművesekkel, vagyis marhapásztorokkal („cowboyokkal”) tűzdelt premisszája bontakozna ki, érezhetően melankolikusabb tónusban.

Igaz, a történet bármikor hosszúra nyúlhatna, törmelékesen zsúfolt vignettái is eseménytelenségbe fulladhatnának, de Simón ellenáll a kísértésnek: az Alcarrás munkássztrájkot ábrázoló, szociális problémafilmbe illő szála kifogástalanul lendül vissza arcokat, mozdulatokat, triviális, hitelesítő snitteket kiemelő családi melodrámába, ráadásul a direktor épp a beszédhangot nélkülöző, plánok erejében hívő passzusoknál brillírozik igazán. Rögrealizmusa kiválóan lép nászra a slow cinema (például az új argentin mozit globálisan reprezentáló Lucrecia Martel-féle Ingovány komótossága előtt tisztelgő) visszafogott, meditatív tempójával. Hol egy földet művelő családtagon legeltetjük a szemünket nagytotálban, később bús ábrázatú felmenő kényelmetlenségben osztozunk, harmadjára önfeledten daloló, táncoló, nevető picik örömmámorában úszunk, végül gyorsan feltörő, de fizikai konfrontációba sosem csapó dühöt, majd csendes belenyugvást élünk át.

Záróbeállítása leírhatatlanul pontos: miközben a tőkések darui monoton robotikussággal végzik a dolgukat, a még érintetlen, szinte édeni, medencével is bástyázott udvarban és kertben úgy rohannak az ártatlanságukat őrző gyerekek, mintha sosem venne radikális irányt az életük. Élemedett korú családtagjaik pusztán a távolból figyelik a nagybetűs Változást, mint leszolgált, létük alkonyával szembesülő pisztolyforgatók – az idei Berlinale Arany Medvéjével jutalmazott Alcarrásban profán némasággal zajlik a megszokottat lebíró pusztítás, hogy vele egy időben az élet zavartalanul menjen tovább.

Szabó G. Ádám


 
 

Alcarrás (2022)

Rendező: Carla Simón

Szereplők: Jordi Pujol Dolcet, Anna Otin, Xénia Roset, Albert Bosch, Ainet Jounou