Kötéltánc

A Kötéltánc korunk egyik legfeleslegesebben túlbeszélt filmje, ami már csak azért is szomorú, mert írója-rendezője, Robert Zemeckis egyébként kifejezetten jó mesélőnek számít. Legújabb opusának állandóan előtérbe tolakodó, befogni képtelen, minden vizuálisan közölt információt is redundánsan elfecsegő narrációja azonban fatális tévedés egy olyan film esetében, amely elsősorban épp a vizualitás erejét igyekszik a szolgálatába állítani.

Joseph Gordon-Levitt a legendás francia kötéltáncost, Philippe Petite-t alakítja, aki 1974-ben a társaival kifeszített egy drótot a World Trade Center ikertornyai közé, és többször oda-vissza átsétált rajta (e tettéről egyebek mellett már a 2008-as Ember a magasban című, Oscar-díjas dokumentumfilm is megemlékezett). A Kötéltánc Petite élettörténetét meséli el a WTC-mutatvánnyal a fókuszpontban, vagyis annak krónikája, miként szeretett bele a férfi a kötélbe, hogyan vált szinte megszállottjává az akkor még épülőfélben lévő New York-i tornyoknak, hogyan készült fel a nagy akcióra, és hogyan vitte azt véghez.

A történetet maga Gordon-Levitt meséli el a Szabadság-szobor tetején állva – mert miért ne, egy show az egész, vagy, ha úgy tetszik, egy trükk, tartalom és mélység nélkül. Zemeckis már az első pillanatokban sem titkolja, hogy a látvány a lényeg, hogy elsősorban az Imax és a 3D hatalmával akar élni, hogy a több száz méter magasban egyensúlyozás szédítő élményének átadására pályázik. Ezzel két nagy probléma van. Egyrészt a karakterei felületesek, érdektelenek maradnak (Petite-ről csak annyit tudunk meg, hogy nagyon szeretne átsétálni a WTC tornyai közt, hogy egyébként miféle ember, az rejtély), másrészt a mutatvány nyilvánvalóan a film végére marad, ami azt jelenti, hogy kapunk egy szűk félórás főattrakciót másfél órás prológussal.

Gordon-Levitt karizmájának és a könnyed, mintegy félvállról vett, laza történetmesélésnek köszönhetően egy darabig működik a film bája, de mivel Zemeckis nem szolgál sem átélhető drámával, sem jelentősebb érzelmi töltettel, sem markáns humorral, a kezdeti kellemes élmény hamar elszivárog, és már csak azt várjuk, mikor kerül sor magára a sétára – azért jöttünk, azzal adták el a filmet, ami addig történik, az úgyis csak időhúzás (bár nem kellett volna, hogy az legyen).

Amikor Petite fellép a drótra, és megkezdi mutatványát, Zemeckis, a rutinos, tapasztalt, hozzáértő rendező végre leteszi kézjegyét. Fantasztikus, szédítő képeket kapunk a magassággal és a gravitációval dacoló emberről és az alatta elterülő városról, a hatalmas, tátongó, félelmetes mélységről, amelyre könnyedén fittyet hány. De, mint a Kötéltáncban minden, ez is túl sokáig tart, és az akció felesleges elnyújtása végül bagatellizálja azt. Amikor Petite sokadszor sétál végig a dróton, elveszik a képek ereje. Nem utolsósorban azért is, mert a narrátor, Petite maga közben csak fecseg és fecseg a háttérből.

Amikor a főhős ott egyensúlyozik a „világ tetején”, amikor Zemeckisnek fantasztikus lehetősége lenne arra, hogy egy lenyűgöző, néma, mindent a képekkel mesélő szekvenciát szállítson a kötéltáncos magányos és gyönyörű diadaláról, a forgatókönyv akkor is ontja magából a szót. Gordon-Levitt kéretlen, túlcicomázott, fontoskodó szavakba önti mindazt, ami egyébként is teljesen nyilvánvaló, ami sokkal hatásosabb maradna kimondatlanul, pusztán látva és érezve.

Csak képzeljük el, mi lett volna, ha mondjuk A harag útjában Max és Furiosa végigkommentálják a sivatag pusztaságát, az őket űző horda barbárságát és a posztapokalipszis kilátástalanságát. A Kötéltánc nem egyszerűen egy elszalasztott lehetőség, hanem maga a vizuális történetmesélés látványos – illetve hangos – kudarca.

Rusznyák Csaba

Rendező: Robert Zemeckis

Szereplők: Joseph Gordon-Levitt, Sir Ben Kingsley, Charlotte Le Bon, Ben Schwartz, Steve Valentine, Sergio Di Zio, Mark Camacho