Kötéltánc a neten

VÖRÖS SZOBÁK

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Nárcisztikus beidegződéseinkről több film készült már: a québeci rendező látszólag zsáneröntőformákhoz nyúl, de a végeredmény sokkal több, egészen pontosan iszonyatosan nyugtalanító, bőrünk alá férkőző kórkép.

Kékesszürke beállításon virrad ránk a hajnal, felébred Kelly-Anne, a főfigura. Bíróságra megy, egy gyerekgyilkos perét figyeli árgus szemekkel. Nem tudjuk pontosan, mi a látogatás oka, a harmadik felvonásig hiába is találgatnánk. Vincent Biron operatőri teljesítménye viszont ellenállhatatlan. Legalább 5-10 perces hosszú beállítást komponál, felemelkedik és lesüllyed, illetve oldalra pillant, tekinteteken pihen a felvevőgép. Rögtön meg is érkeztünk a Vörös szobák és a hasadt elmék világába. Fojtogató, tehetetlenséget sugall, de nem akarunk távozni onnan.

Pascal Plante harmadik direktori munkájának (Fake Tattoos; Nadia, Butterfly) centrumában pedig épp ez a morális kétértelműség, tehát a rosemont-i ördöggel való szimpátia áll. Részben egy szubkultúrában, a gyilkosokért infantilisen-veszélyesen rajongó „groupie”-k mikroközegében járunk, ugyanakkor a Vörös szobák precízen ütemezett, végig sarokba taszító pszichothriller. Nemcsak a gúnynévvel illetett, bírósági üvegkalitkába zárt sorozatgyilkost, Ludovic Chevalier-t ismerjük meg, hovatovább, a fókusz gyorsan le is kerül róla. Plante olvasatában Kelly-Anne, valamint újdonsült, szintén tárgyalásra járó barátnője, Clementine karakteríve lényeges. Ilyen rangban a Vörös szobák a megszállottság dilemmakörét boncolgatja: a direktor arról filozofál, létezik-e bármilyen vékony, vörös sáv, amely puszta lelkesedésünket határolja egy gyalázatos rémtettekben érdekelt személy iránti patologikus vonzalomtól.

Erkölcsi kétértelműségektől zsúfolt pszichothriller bonyolódik, és gyorsan fény derül rá, Kelly-Anne-t jóval több motiválja szimpla érdeklődésnél. Ragaszkodása természetéről azonban sokáig nincs tudomásunk, így azt sem tudhatjuk, segítőtársa-e a gyilkosnak, netán a saját, primitív szintjére züllesztené Clementine-t manipulatív bábjátékosként vagy csak egy totálisan üres lelkű nímand lassú összeomlásának vagyunk tanúi. Pontosan erre szolgálnak a delejesen pergő, hosszú snittek. Fokról fokra jutunk információkhoz, a vérfagyasztóan lassú tempó révén bizonytalanság telepszik ránk, így a Vörös szobák nyomasztó hangulatától is egyre nehezebb szabadulni. Moralitásjátékként ugyancsak aposztrofálható a mű, ugyanis nem tudni, Kelly-Anne érdeklődése milyen erkölcsi határokat dönthet le, így Plante karaktertanulmánya civilizált viselkedés és tabusértő attitűd gyors átjárhatóságáról regél. Úgy érvel, online-térben végképp nincsenek rögzült etikai kategóriák, plusz a Vörös szobák számos ellipszissel dolgozik, kihagyásos struktúrája pedig nemcsak a főalak indítékaira borít homályt, de az ún. murder groupie-k osztott identitáson nyugvó, átláthatatlan világképét is testközelbe hozza.

Mindennek két oldala van: a Vörös szobák perspektívája szerint Kelly-Anne egyszerre nyugtalanító hobbiba feledkező kívülálló és jól fizetett divatmodell. Higgadt, indulatait squash-sal levezető újgazdag, sőt, kulcspillanatban akár doppelgänger-szerepre is vetemedő halálrajongó, miként a virtuális térben szimultán zajlik online-póker és pillanthatunk be a snuff-videókat (vö: Néma tanú, 8MM) kínáló dark web ólomsúlyú, vérvörösben izzó, szinte giallo-stílű függönyei mögé, de szintén beszedés, ahogy a cselekmény üzembiztosan vált tárgyalótermi drámából horroratmoszférát sugárzó thrillerbe. Juliette Gariépy zseniálisan érzékelteti a főszereplő morális iránytűjének billegését – A nimfomániásból ismert Stacy Martin arcvonásait öröklő színész már-már holt tekintettel vezeti Clementine-t és a publikumot is saját pókasszony-birodalmába, az első pillanattól uralva a játékidőt. Formanyelvileg legalább ilyen bravúros dolgozattal találjunk szemben magunkat: a direktor testvére, Dominique által komponált muzsika első körben zongoraversenyre hajazóan kifinomult, szépművészeti tétel, melybe halk, de egyre nyomasztóbb taktusok furakodnak, hogy aztán visító, mániákus tekinteteket aláfestő őrületmetálba csapjon a zene. A Vörös szobák zavarba ejtő kettősségeire reflektál a jellemrajz is: míg Kelly-Anne rideg, szófukar analitikus, Clementine lassacskán valóságérzékelésének búcsút intő, végül önmagára találó, naivitástól racionalitásig érkező, szinte coming-of-age story-kból rémlő naiva.

Plante azonban örökké Kelly-Anne-ra fektet hangsúlyt, így az ő belső karakteríve az élvhajhász internetfüggőségtől merészkedik egyre leírhatatlanabb végletekig – ahogy a Vörös szobák idegtépő, mi több, beteges sikolyokkal, gépzúgásokkal, explicit villanások nélkül, csupán sejtetéssel reflektál a meggyilkolt kislányok által tapasztalt borzalmas kínokra, úgy a főszereplőről sem világos, pontosan milyen gondolatok zakatolnak az elméjében. Önző célok hajtják, netán Lisbeth Salander (A tetovált lány) agilitását magáénak tudó igazságkereső? Ezen kívül a female gaze-re, sőt, a performativitás aktusára is kitér a Vörös szobák: míg Chevalier, a szexizmusba, toxikus maszkulinitásba fulladó patriarchátust jelképező gyilkos merev, szó nélküli rabként helyeződik perifériára, addig Kelly-Anne egyre aktívabb, az internetszférában boldoguló és nehézségei dacára a valóságot is kézben tartó antihős. Plante képernyőkkel, híradókamerákkal, talk show-betétekkel nyomatékosítja, valójában mindegyikünk előtérbe szeretné tolni magát. Gyilkostól lányát sirató anyán át önbíráskodóig és csiricsáré pólós műsorvezetőig a láttatási vágy nárcisztikus, rögzült illemszabályokat sutba hajító, józanészt felszámló kényszere von minket bűvkörébe. Pontosan erre hívja fel a figyelmet a fordulópontot jelentő, végső bizonyítékért folyó, kriptovalutákkal játszott póker: a Vörös szobák elképesztően suspense-dús, bitekre redukált macska-egér harcánál lehengerlőbb izgalompillanatot nehéz idén kiemelni, de a feketébe, hideg színekbe burkolt, metrószerelvényt, telefonfülkét, hipermodern penthouse-t és felhőkarcolókat pásztázó vágóképek is egy önmagától elidegenedett, bármikor áruba bocsátható, a modernitás gépiességébe záródó, digitális médiajelenlétre szomjazó társadalom képét rajzolják meg.

Igaz, Plante végső megoldása némileg konvencionális, az összkép nem is lehetne pozitívabb. Karlovy Varyban startolt feszültségmozija Brian De Palma erotikus töltetű videokép-narratívája (Alibi test) és a torontói újhullám szerzői (Egoyan: Családi mozi, Naptár, Exotica, Felicia utazása, Imádat; Patricia Rozema: A fehér szoba) előtt ugyanolyan magabiztosan ró tiszteletköröket, reméljük, a franciaajkú kanadai direktorról sokat hallunk még a jövőben.

Szabó G. Ádám