tiszatáj | 2021. december 20.

Kimondhatatlan

LEGJOBB TUDOMÁSOM SZERINT

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Olyan magyar csúcsteljesítmény, amelyhez foghatót legalább az elmúlt 10 évben sosem láthattunk: Lőrincz Nándor és Nagy Bálint első közös nagyjátékfilmje a #MeToo-párbeszédekhez fűz gondolatébresztő kommentárt és elképesztő lendülettel illeszkedik a kortárs globális filmkultúra friss csapásirányaihoz.


Noha párkapcsolati tematikájú filmből rengeteg jöhetett velünk szembe az elmúlt uszkve 30 év Magyarországán a no-budget Rám csaj még nem volt ilyen hatássaltól a Dyga Zsombor jegyezte Köntörfalakon át a laktató álomszerűséggel felruházott Testről és lélekrőlig, a korábban rövidfilmeken (A szennyes, Felülnézet) edződött rendezőpáros új ösvényt tör. Mélyre hatoló, traumatikus élményeket felszínre hozó lélektani drámával ugyanis ritkán találkozunk, papírízű dialógusokat, fals színészi játékot, esetlen forgatókönyvet mellőzővel pláne – sajnos alig forog közszájon az Inkubátor Program támogatta Legjobb tudomásom szerint, marketingjelenléte a nullához konvergál, miközben a Filmintézet jobbnak találja Oscarra jelölni a pejoratívan zavarba ejtő Post Mortem rurális horror-ujjgyakorlatát, illetve egy 15 éves zavargást ürügyként használó kurzusfilm lepi el a vásznakat.

Lőrincz és Nagy drámája modern, távolságtartó stílben rögzített darabként nemcsak aktuális problémát boncolgat, de tudja, amit a legjobb alkotások: konkrét felvetésein túl univerzális gondolatokat közöl. Igaz, a Legjobb tudomásom szerint puritán cselekménye a nemi erőszak utóhatásait járja körül, sosem police proceduralként, vagyis a tettes személyét övező rejtélyre fókuszáló krimiként üzemel, hanem radikálisan más irányba nyomul. Morális kétértelműségekkel sáfárkodó, karaktercentrikus pszichodrámaként fészkeli be magát a tudattalanunkba a direktorpáros mozija: a negyvenes házaspár, Nóra és Dénes kálváriájában számtalan összetett kérdés buggyan felszínre, a Legjobb tudomásom szerint pedig az összes problémát intelligensen, egyetlen pillanatig sem maszatolva dolgozza ki.

Főleg kommunikációképtelenségről írt érzékletes tanulmányként dönt le bennünket a 123 perces játékidő – a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, Bodolai Balázs és Hámori Gabriella rögtön az éjszakai bárba helyezett, elképesztő precizitású mimikakészleten nyugvó felütésben hibátlanok. Parányi, de annál tanulságosabb gesztusok, premier plánokra, szekondokra húzott pillanatfelvételek tanúskodnak a cáfolhatatlanról: Nóra és Dénes házassága jóval a nemi erőszak bekövetkezte előtt inog, a szexuális gyalázat pusztán olajat locsol a tűzre és még nagyobb distanciát ékel a nehézségeiket különböző mértékben átélő pár közé. Maszkulinitást leépítő pszichodrámaként ugyanúgy helytáll a film, mint női perspektívát destruáló műként – Dénes a baráti körükhöz tartozó pár hölgytagjának anyaságról szóló bejelenését látványosan kedvtelenül fogadja, mire belső feszültsége csak gyülemlik, izzó nyugtalansága Nórán csapódik le az esti buszjáraton, hogy aztán a higgadt, érvekkel teli, mi több, könnyed beszélgetés verbális adok-kapokká, nyomasztó veszekedéssé fajuljon. Láncreakciót ábrázol a rendezőpáros: a Legjobb tudomásom szerint az örökbefogadásra készülő házasok közül végig Dénes látószögén állapodik meg, tehát kifejezetten indokolt férfikrízisről szóló darabként leltározni, ám a rendezők fokozatosan ismertetik meg velük e leszállóág stációit. Kezdetben apasága miatt érez bizonytalanságot a férfikarakter, utána neje oldalán csúszik ki a kezéből az irányítás, végül hazugságokra, titkolózásra vetemedve távolodik el Nórától.

Jóval izgalmasabb a feleség szála: a Legjobb tudomásom szerint tisztázza, mindennek két oldala van. Dénes nem csapnivaló partnerként süllyed emócióit rendezni képtelen antihímmé, hanem azért, mert a feleségével történt nemi erőszak zöngéit képtelen feldolgozni, vagyis egyszerre manipulációval élő, kétségbeejtően gyenge, de empátiára méltó, magunknak érezhető lelki sérülést hordozó figura is. Hasonlóképpen realizálható a feleség szerepe – nála még többet nyom a latban a szexuális abúzus, vagyis a film kommunikációhiány-témájához hűen ő sem tudja szavakba önteni a vele történteket, ám jegyzőkönyvbe írható vallomás nélkül a rendőrség képtelen előállítani a tettest, így a Legjobb tudomásom szerint nemcsak a dikció síkján, nyelvi fronton zajló házastársi drámaként, hanem bőr alá kúszó, a fájdalom purgálhatatlanságát aládúcoló, traumafeldolgozó válságlenyomatként is rendkívül hiteles. Mi több, Lőrincz és Nagy továbbmennek: részükről korántsem csak privát, de társadalmi oldalról is felvillan a diszfunkcionalitás, vagyis Nóra és Dénes elfojtott, némán elhallgatott sorsfordító mondatain kívül az örökbefogadást intéző alapítvány vagy a hatóságok szempontjait is meg lehet érteni. Ilyenkor hatol elevenünkbe az összes zűrzavar – a Legjobb tudomásom szerint etikai útvesztőjében semmi nem fekete-fehér, dezorientáló erkölcsi szürkeségben téblábolva jutunk közel a bizonytalanságaiban csak újabb szóbeli konfliktusokat okozó Déneshez, az anyaként és kenyérkereső nőként ugyancsak bénult Nórához (Lőrincz és Nagy szkriptjének olvasatában az adoptálni vágyott csecsemő, Hanna, a jövő szimbóluma a férj-feleség-viszony romlása miatt reménytelen idők elé nézne). Még a szendvicset majszoló, középkorú adminisztrátor, a tárgyilagos pszichológus, illetve a segítőkész, ám gyakran megalázó kérdéseket („Érzett-e gyönyört a behatolás során?”) feltevő, bizonyíték híján sötétben tapogatózó nyomozók is hús-vér, kidolgozott jellemmel bíró mellékkarakterek.

Folyosók, ablakkeretek, üvegfelületek zárják be és ítélik lélektani-erkölcsi passzivitásra a szereplőket: a filmet operatőrként is jegyző Nagy Bálint rideg, eszköztelen terekbe űzi a sarokba kuporodó Nórát, a konyhaasztalhoz ültetett párt, valamint a féltávoli beállításon hiábavalóan dühös-összeomló Dénest. Csaknem strindbergi tragédiákra, Bergman legjelesebb mozzanataira (a Jelenetek egy házasságból szituációszinten is nyilvánvaló párhuzam) hajaznak a tehetetlenségüktől béklyózott házasok oktalan, párbeszédképtelenségtől fűtött, sehová nem tartó perpatvarai – legfeljebb egyszer, Dénes földre rogyásakor látjuk a férjét vigasztaló, ölelő Nórát, egyébként mindent áthat a trauma bírhatatlan kimondatlanságának érzete. Még a pár munkahelye is reflektál tétlenségükre: üvegszoba, konferenciaterem, fejhallgató jelzi otthontalanságukat, a helyzetgyakorlatokat bemutató piackutató cégnél még a párkapcsolatok is csak szimulációk, nem létezik többé az összetartozás ideája. Sőt, bár elsőrangú pszichológiai dráma, a Legjobb tudomásom szerint egy ponton rengeteg thriller díszére váló suspense-jelenettel is kecsegtet. Dénes megrögzött stalkerként/ voyeurként iramodik a gyanúsított után, mi több, Lőrincz és Nagy filmje olykor a tettes, a középiskolai tanár Czibor szerepét illetően is bizonytalanságban tartja nézőit, feltéve a kérdést, vajon tényleg egy amorális szexuális ragadozóval néznek-e éppen farkasszemet a felek (kihallgatáskor, munkaszünetben, buszon, lépcsőházban) vagy egy tépázott reputációjáért aggódó, értelmetlenül perifériára sodort átlagember könyörög. A Legjobb tudomásom szerint így válik tökéletes hazai #MeToo-filmmé és körözi is le a pár éve bemutatott, témára reflektáló munkákat (Remélem legközelebb sikerül meghalnod, FOMO): senki nem tiszta, az áldozat hozhat megkérdőjelezhető döntéseket, támogatója szintén és a vélt gyanúsított sem papírmasé szörnyeteg, hanem emberközeli nímand.

Valószínűleg öntudatlanul, de mintha Az ügyfél című Farhadi-gyöngyszem narratívája irányítaná Lőrincz és Nagy író-rendezői kezét: ismét a férfi nyomozását, majd alfahím-imágójának erkölcsi rongyolódását nézzük, ugyancsak több színpadiasnak ható, de cserébe abszolút felkavaró jelenet részeseivé válunk, hellyel-közzel a zárókép is ugyanaz, ám szerencsére a Legjobb tudomásom szerint nem egy adott művet idéz, jóval inkább kortárs tendenciákhoz idomul. Feszélyező hangulatteremtése egyszerre hajt fejet a Michael Haneke dominálta osztrák Feel Bad Cinema (A hetedik kontinens) és a Mester francia nagypolgári krízissztorijai (Rejtély) előtt, plusz a Nóra és Dénes baráti csevegéseinek, majd bizonytalanságokkal terhelt összejöveteleinek szentelt, ismét polgári miliőjű fragmentumok Claude Chabrol bűndrámáiból lehetnek ismerősek Az állatnak meg kell halnia-tól a Vérnászon át A szertartásig, míg a fagyos párkapcsolat-struktúra akár a holland Nyomtalanul magyar öröksége is lehet. Hovatovább, a Legjobb tudomásom szerint nemi erőszakot forszírozó pszichológiai freskóként valóban a bűn elkövetéséről, annak következményeiről tesz fel kérdéseket, így már-már dosztojevszkiji igényességű darab, sőt, a Nóra fájdalma, majd Dénes titkolózásai folytán cipelt bűntudat egyenesen Hitchcock bizonyos klasszikusait (Zsarolás, Idegenek a vonaton, Téboly) helyezik új megvilágításba. Lőrincz és Nagy kooperációja így napjaink A-kategóriás fesztiváljainak (Berlin, Cannes, Velence) rokonszenvére is pályázhatna (sajnálatosan egyikre sem jutott el), mivel filmjük atmoszférarajza, visszafogottságukban kifejező, jéghidegségükben idegtépő színészi alakításai leginkább az elmúlt 20-30 év eszköztelen, kritikailag honorált szerzői drámáival rokonítható. E fénytörésben is abszolút mai darab a Legjobb tudomásom szerint: nem Szegénylegények-mérvű 1956-allegória, eszébe sem jut a tág perspektívájú históriaanalízis, a Saul fia intenzív szubjektivitású Holokauszt-filmje, a Tarr Béla-víziók fekete-fehér apokalipszise, a Természetes fény lírai realizmusa, de még a Virágvölgy egyszerre talajközeli és poétikus formanyelve is távol állnak tőle – egyszerre penget feminista húrokat, szól 2021 átlagembereihez, miközben örökérvényű üzenete bárhol értő fülekre talál.

Néha majdnem kibillen, egyensúlyát veszti a darab (férfi-antihősünk falmászóbetétjei hol találóan, másszor picit ügyetlenül jelképezik a lába alól kicsúszó talajt), ám a Legjobb tudomásom szerint többnyire elegáns, letisztult vizualitású, a nemi erőszakot rögzítő biztonsági felvételek terén is csak a szükséges minimumra szorítkozó, végletekig európai mívességű pszichothriller. Örökké mocorog benne valami az ügyesen rendezett felszín alatt: üssön be aprónak látszó, de jóval súlyosabb kataklizma egy baráti találkozó perceken át halmozódó indulataitól kísérve, íródjon szüntelen belső kín a feleség örömteli mosolyával kontrasztot alkotó férj rezzenéstelen arcára vagy utaljon szexuális zaklatásra több vignetta péniszét forgalomban lóbáló részeg csövestől a laza haver semmiből felbukkanó, lesajnált barátnőjéig, Lőrincz és Nagy illúziómentesen hozzák testközelbe a házaspár vállaira nehezedő kétértelműségeket.

Szabó G. Ádám



Legjobb tudomásom szerint (2020)

Rendező: Lőrincz Nándor, Nagy Bálint

Szereplők: Bodolai Balázs, Hámori Gabriella, Menszátor Héresz Attila, Fenyő Iván, Szőcs Artur