Kedves és elegáns

HAMUPIPŐKE
(CINDERELLA, 2015)

Eredetileg a Sötétkamra című, méltatlanul alulértékelt pszichothriller rendezője, Mark Romanek vette volna gondozásába a népszerű mesét, ám a Disney-nek nem tetszett a direktor sötét látásmódja. Így a stúdió kukába dobta a Grimm-fivérek perspektíváját (édesanyjuk parancsára Anasztázia és Drizella csonkított lábfejjel bújjanak az üvegcipellőbe), inkább Charles Perrault honosabb, vidámabb történetére szavaztak.

Kenneth Branagh, az egykori Shakespeare-adaptőr (V. Henrik, Ahogy tetszik), napjaink egyik blockbuster-iparosa (Thor, Árnyékügynök) voltaképpen semmilyen egyedi ízzel nem gazdagítja a Hamupipőke-mítoszt, jószerivel tételesen mondja fel a kollektív tudatunkba épült sztorit. Pontosabban az 1950-es Disney-rajzfilm elnyomás-tematikáját vágybeteljesítő történetként melegíti újra, és bár valóban „olvassa” a jól ismert fordulatokat, a hollywoodi dúsítás jegyében nem rest egy-két újdonsággal is előrukkolni. Branagh újraértelmezésének csábereje tehát nem a forradalmi ötletbörzében, hanem a már készen kapott elemek bájossá formálásában áll. Giccs helyett jóleső romantikát nyújt, zavaró infantilizmus helyett többnyire visszafogott kaland/ romantika-dramaturgia lesz a juss.

Pusztán egy ősi, népmesei fabula modern érára hangolása játszódik le, nagyon élvezetesen. Chris Weitz forgatókönyve annyiban reflektál a körülbelül 10 éve tartó „realisztikusabb, életszerűbb” metódusra, hogy egyrészt őrzi a Hamupipőke tündérmesei jellegét, másrészt amennyire a forrásanyag lehetővé teszi, földközelivé avat egy-két pillanatot. Így látni a gürcölő Ellát, aki saját közegében bolondnak minősül, lévén a rajzfilmmel ellentétben nem beszél hozzá a pufi Guszti egér és az ő állat-barátai. Többször dalra fakad ugyan, ám örökké hangsúlyos pontokon, Branagh nem epikussá dagasztott musicalben, túlságosan elemelt narratívában gondolkodik, hanem zöldben, kékben ragyogó románcban. Lady Tremaine ördögi vonásai (a társként hozzáadott fekete macska, Lucifer is állatként, nem beszélő figuraként jelenik meg) szintén földközeli tónusokat kapnak. Pénzszerzés ürügyén adná feleségül csámpás lányait Károly herceghez. Beházasítása egyértelműen érdekszövetség, leginkább rogyadozó birtoka fellendítése izgatja, ugyanez a motívum pedig felerősödik, amikor a Nagyherceggel köt alkut, legnagyobb részt saját ármányaiért. Machinációja sokkal inkább egy gazdag, de emberszerű karakter cselszövése, természetesen, egy operai-grandiózus univerzumon belül. Ilyen rangban Branagh elvesz, de bőkezűen adakozik is: nem hagyja, hogy a 2015-ös feldolgozás túlságosan elszálljon, ugyanakkor hű marad a fő cselekményszálakhoz, a Perrault-mű fantáziaéthoszához.

A 65 évvel korábbi animációs átirat rossz sorsú lánykája láthatóan rövidebb időre válik a Tremaine-uradalom cselédjévé. Sorsa nem életfogytiglani büntetés, ami kislánykorától tartó csapás. Gyerekkorában vész oda az édesanyja, kamaszkorában lép ki az életéből az apukája (ellentétben az eredeti mesével, amelyben a mamahalált az atyaszereplő gyávasága, tehetetlensége követi), egy bizonyos periódusig élősködik rajta a csúf asszonyság, a gonosz macska és a csipkelődő mostohanővérek. Az új Hamupipőke ezzel párban komolyan lerázza magáról a rabigát, nem elnyomás-mesefilmként üzemel, hanem két szerelmes lélek összeborulásaként. A címszereplő lány és Károly herceg ugyanis egymásnak teremtve, egymásról andalogva futnak újra össze. Branagh nemcsak a pompába véletlenszerűen csöppenő szolgalány univerzális regéjét veszi elő (hiszen az üvegcipellő csakis egyetlen lábra illik), férfi és nő immár az első perctől egymás keblére borulnának, mivel régóta tudnak egymásról. Onnantól ugyanis, hogy Ella szembelovagol az inkognitóban lévő, vadászó Károllyal, a 2015-ös film nyomatékos szerelemesmoziként halad előre. Vágyakozásról, beteljesülésről szól ez a darab, nem kizárólag, vagy kisebb részben szolgaságról, majd felszabadulásról. A daliás Károly és a törékeny Ella érzelmei mindkét oldalról viszonzásra lelnek a sorsdöntő találkozástól. Pontosan ezért hat érzelmesnek, aranyosnak Károly és Hamupipőke udvari beszélgetése: a rendező megágyaz légyottjuknak, találkozásukkor hihető, mennyire óhajtják egymást. Idővel a rajzfilmadaptáció türelmetlen, akarnok királya is elfogadja az itteni fiú döntését – így az újonnan beleírt öregapa-halál indokolt, átélhető, nem felesleges könnyfacsarás.

Branagh káprázatos díszletekkel, lenyűgöző kosztümökkel varázsolja a multiplexekbe sokunk nagy álmát: a kisember belépését az elképzelhetetlen mesebirodalomba. Hovatovább, társunkra lelést a csillogó kulisszákban. Ugyanis a mindenkori Hamupipőke csírájában az álmodozás valósággá válását jeleníti meg, olyasmit, amit bármelyikünk örömmel tudna sajátjának. Így a rendező a románcot nemcsak a hozzá járuló epekedés-centrumúsággal koronázza meg, önnön varázsvilágában azt is képes elérni, hogy életnagyságnál nagyobb figurákkal kacsintsunk össze és ilyen közegben kövesse céljait az átlagember.

Szabó Ádám

Rendező: Kenneth Branagh
Forgatókönyvíró: Aline Brosh McKenna, Chris Weitz
Zeneszerző: Patrick Doyle
Operatőr: Haris Zambarloukos
Producer: David Barron, Simon Kinberg
Vágó: Martin Walsh

Szereplők:
Lily James, Cate Blanchett, Holliday Grainger. Sophie McShera, Hayley Atwell, Helena Bonham Carter, Richard Madden, Stellan Skarsgard, Derek Jacobi