Jack Ryan: Árnyékügynök

Ahhoz képest, hogy a tavaly elhunyt Tom Clancy CIA-elemző karakterének filmes pályafutása milyen markáns utat futott be a techno-thrillertől (Vadászat a Vörös Októberre) a politikai machinációkkal gazdagon fűszerezett akcióig (Végveszélyben), kiábrándító, hogy az új Jack Ryan-filmben mennyire nincs semmi abból az egyedi hangvételből, ami ezeket a műveket egykor kiemelte a nagy, szürke átlagból. Persze, már a negyedik Ryan-mozi, a 2002-es A rettegés arénája is ebbe az irányba tartott, úgyhogy nincs min meglepődni – jelzésértékű, hogy ez a mostani már nem is egy konkrét Clancy-regény alapján készült. Az alkotók egyszerűen fogták a főhőst (értsd: a brandet), és megírták köré saját, hollywoodi egyensztorijukat.

A fiatal Jack Ryan (Chris Pine) a 9/11-es terrortámadások után otthagyja az egyetemet, hogy a hazáját szolgálhassa. Másfél évvel később lelövik a helikopterét Afganisztán felett, csak hosszú hónapok fizikoterápiája után tanul meg újra járni, és úgy tűnik, friss katonai karrierjének máris vége. Egy CIA-tisztnek, William Harpernek (Kevin Costner) azonban megakad a szeme az éles eszű, analitikus fiatalemberen, és toborozza őt az ügynökségbe gazdasági elemzőként. Ahogy napjainkban Ryan a Wall Streeten kutat a terroristák után a pénz útját követve, rájön, hogy egy orosz vállalat valami rosszban sántikál. Nyomában mit sem sejtő feleségével (Keira Knightley) Moszkvába utazik, ahol már megérkezése napján megpróbálják megölni. A tét nagyobb, mint gondolta: az oroszok potenciálisan végzetes gazdasági támadást készülnek indítani az Egyesült Államok ellen.

Az Árnyékügynök a manapság oly divatos eredet­történetek sorát gyarapítja, egyben a filmes Clancy-sorozat teljes rebootja (megint, hisz már A rettegés arénája is az volt). Ami működik benne, az nagyrészt a rosszfiúszerepben is feltűnő rende­zőnek, Kenneth Branagh-nak, és a színészstábnak köszönhető. Pine kellőképp meggyőző és kariz­matikus a címszerepben, akcióhősként éppúgy helyt áll, mint remegő kezű, gyarló emberként, aki érzi, hogy sokkal nagyobb fába vágta a fejszé­jét, mint kellett volna. Costner és Branagh rutino­sak, szimpatikusak (utóbbi még ellenségként is), jeleneteiket szépen megtöltik élettel. Knightley lóg csak ki a sorból, már csak azért is, mert karak­tere csak a „kötelező szerelmi szál” és a „kötelező­en túszul ejtett nő” fárasztó és felesleges paneljei miatt került a filmbe.

Branagh rendezése elegáns, stílusos, egyszerre látványosan mai és kellemesen régivágású, márpedig utóbbi mindig szívesen látott vonás a kényszerűen trendhajszoló akciófilmek piacán. A forgatókönyv viszont sajnos nem bír efféle kvalitásokkal: egyértelműen tipikus, futószalagon gyártott alibisztoriról van szó, ami ugyan viszonylag jól elhelyezi a karaktert és motivációit a modern, poszt-9/11-es világban, és menetrendszerűen szállítja a pörgős akciókat, ám meg sem próbál kitörni a sablonosság és a kiszámíthatóság keretiből. Ráadásul mire végre igazán beindul, már vége is van: a finálé élvezetes, lendületes, de lecsengésével menthetetlenül rátelepszik a nézőre az „ennyi volt?!” érzete. Konklúziónak normál esetben elég lenne annyi, hogy a Jack Ryan legfeljebb egyszeri fogyasztásra alkalmas darab. Csakhogy.

Az a baj, hogy ez nem Jack Ryan, illetve legfeljebb a nevében az. Jack Ryan egy briliáns elemző, nem egy akcióhős. Inkább a háttérben szervezkedik, mint bérgyilkosokkal viaskodik, szigorúan őrzött irodákba tör be, és bombával megrakott, elszabadult furgonok rakterében verekszik. A korábbi filmek is jellemzően jobban belökték a főhőst az események sűrűjébe, mint a könyvek, amiken alapultak, de azért még megvolt bennük a kényes egyensúly az akció és a hírszerzési/politikai manőverek, taktikák között. Utóbbiból Branagh filmjére szinte semmi nem maradt. Ahogy pl. a szintén Chris Pine nevével fémjelzett új Star Trek-filmekből, ezennel a Jack Ryan-sorozatból is kiveszett annak minden sajátossága, és már semmi nem különbözteti meg az átlag kémes akciófilmektől.  Szerepelhetne a filmben Ryan helyett Jason Bourne, Ethan Hunt, Jack Bauer vagy egy plusz adag egzotikummal még akár James Bond is – senki észre se venné a különbséget.

Az Árnyékügynök önmagában nem egy reménytelenül rossz film, viszont része annak a ronda hollywoodi folyamatnak, ami hidegen kalkulált közönségvonzó jellemzők mentén mindent homogenizál – paradox (és abszurd) módon még a brandeket is, amik pedig pont a megkülönböztethetőségről szólnak.

Rusznyák Csaba