Insidious – A gonosz háza

Ajtók nyílnak ki maguktól, tárgyak mozdulnak meg úgy, hogy senki sincs a közelükben, fé­nyek villognak és pislákolnak minden racionális ok nélkül – és közben nézők ásítoznak kontrollálhatatlanul. Az Insidious második része (amit, mivel az elsőt be sem mutatták itt­hon, a forgalmazó ravasz módon számozás nélkül, A gonosz háza alcímmel küldött a mo­zikba) lomhán jár a kísértetházas horrorok leginkább kitaposott útján, az eredetiség és a kreativitás legkisebb szikrája nélkül. James Wan, aki pályafutását a torture porn divatját elindító Fűrésszel kezdte 2004-ben, az utóbbi években a kifinomultabb, a gore helyett a nyomasztó atomszférára koncentráló rémfilmekben utazik, de sajnos ez sem megy neki sokkal jobban, mint a vér- és bélontás. Az Insidious folytatása jócskán alulmúlja még elődjét is, pedig már az is csak egy gyenge közepes szintet tudott hozni.

A Lambert család megpróbáltatásainak még nincs vége, ahogy azt az első rész a „minden gyenge horror legvégére kell egy felesleges utolsó csavar” szabály szolgalelkű alkal­ma­zá­sá­val már elhintette a stáblista előtt. A szellemek nem hagyják magukra őket, sőt, a család­apa, Josh (Patrick Wilson) kezd egyre furcsábban és nyugtalanítóbban viselkedni. Mintha nem önmaga lenne. Érzik ezt gyerekei és felesége, Renai (Rose Byrne) is, aki rövidesen azoknak a médiumoknak a segítségét kéri, akik mindössze napokkal korábban segítettek neki visszaszerezni az asztrálvilágba egy rosszindulatú kísértet által elrabolt fiát.

A gonosz háza a legrosszabb típusú folytatás: ugyan akad egy-két jópofa ötlete, mint a ját­szadozás a halottakkal kockavetés útján való kommunikáció koncepciójával, de összessé­gében az első rész csak egyébként is mérsékelten működőképes hatás­mechanizmu­sá­nak gyenge ismétlésével szolgál. Az Insidiousban legalább az ijesztgetések meglepően jók vol­tak, és a film csak akkor romlott el igazán, amikor a feszült atmoszférát felváltotta az asztrálvilágbeli bohóckodás (fizikai adok-kapok egy ripacskodó démonnal). A folytatás re­ceptje ugyanez, csak ezúttal már az ijesztgetések is kiszámíthatók és unalmasak – az egyetlen kivétel egy kórházbeli rémisztés, amire tényleg nem számít a néző.

Wan és Leigh Whannell forgatókönyvíró (utóbbi jegyzi az előzményt, és ő fogja a 2015-re bejelentett harmadik etapot is) próbálják feldobni a sztorit azzal, hogy az eseményeket ezúttal több szálon futtatják párhuzamosan, több karakterrel dolgoznak, és még flash­backekkel is színesítik a palettát, de hiába. A tipikus kísértetházas toposzok (ha a múltban kell keresni válaszok után, akkor az út természetesen lakatlan, poros házakba, és rég bezárt, félelmetes kórházakba vezet) és a szokásos hangeffektekkel kísért ijesztgetések sorozatáig a film még csak unalmas, de a fináléban, elődjéhez hasonlóan, elmerül az ötlet­telenül megjelenített asztrálvilág (befújnak egy kis füstöt az elsötétített díszletek közé) ko­molyan vehetetlen kergetőzéseiben is. A sztori rengeteg klasszikus horrorból kölcsönöz elemeket, a Poltergeisttől a Ragyogáson és a Psychón át A rettegés házáig, ami nem is lenne nagy baj, ha ügyesen kufárkodna velük – de ami azokban működött, az itt általában mesterkélt és szájbarágós (mint a gyilkos kapcsolata őrült anyjával). És természetesen az újabb felesleges végső csavar sem maradhat el: fel kell dobni a labdát a következő résznek.

A gonosz házával mindezen túl ugyanaz a baj, mint Wan többi filmjével, köztük a Démo­nok között-tel, vagy éppen Scott Derrickson Sinisterével, tehát az utóbbi évek atmoszféri­kus kísértetmozijainak trendjével úgy általában. Technikailag ügyesen kimunkáltak, szép képek és érett színészi játékok vannak bennük, ám hiányzik belőlük a nyomasztó atmosz­féra, a merészség, az igazi borzalom. A horrort a zsigerekben kell érezni, nem abban, hogy milyen jó munkát végzett a szakmai kézikönyvet oda-vissza fújó operatőr az egyetemi tan­anyagnak megfelelően bevilágított díszletek között.

Rusznyák Csaba