Időbűnök

RIAN JOHNSON: LOOPER – A JÖVŐ GYILKOSA

A felhype-olt filmeket előszeretettel izzasztják meg a kritikusok, és nincs ez másképp a Looperrel sem. Lehet, hogy Rian Johnson noiros beütésű filmje nem az utóbbi évek legjobb sci-fije, de intelligens, átgondolt mozi, amely mégis úgy szórakoztat, ahogy csak az amerikaiak tudnak.

Rian Johnson, aki láthatóan abból épít magának életművet, hogy a bejáratott zsánereket eltérő fénytörésben, markáns stílusjegyeivel felvértezve játssza ki (debütálásban például a tinédzser-noir hibridjét teremtette meg), ezúttal az időutazásos sci-fihez nyúlt. Míg a tudományos fantasztikum ezen alműfaja vagy a régmúlt eseményeinek megakadályozását, vagy a beavatkozás elkerülését, utólagos korrigálását követi nyomon, a Looper azon kevés kivétel közé tartozik, amely nem csak összeereszti, de egyenesen egymás torkának küldi főhősének jövő- és jelenbeli alteregóit. A fiatal Joe (Joseph Gordon-Levitt) immorális bérgyilkos, hivatalos nevén „bezáró”, aki a jövőből visszaküldött, a maffia által kivégeztetni kívánt alakokat likvidálja. A bezárók élete egyszerű, munkájuk addig tart, míg későbbi énjüket vissza nem küldik nekik megölésre – a meló ára ugyanis az, hogy a végkielégítés után csak 30 évig élhetnek, és punktum. A számításba persze hiba csúszik, az idős – és megjavult – Joe (Bruce Willis) nem akar meghalni, és sikerül elmenekülnie korábbi énje elől – a hajszába azonban nem csak Joe és Joe, de a metropolist uraló bűnmaffia, azaz Joe főnöke is bekapcsolódik.

Ez a felskiccelt történetváz azonban csak a töredéke a Looper cselekményének, Johnson filmje tekervényes, merész utat jár be. A Looper filozófiai mélységekbe nem száll alá, de azért tud legalább akkorát ütni, mint Bruce Willis, mert a hollywoodi normákat saját szájíze szerint szabja át. Alapvetően az üldözéses akció-, a morális ambivalenciákra építő noir-, és a maró suspense-zel operáló thriller-trükköket veti be az író-rendező, hogy mindig újabb és újabb meglepetést, történetvezetési csavart húzzon elő ingujjából. Néha talán már sok is a jóból, hiszen a Terminátor-féle felállást X-Men-es és Ómenes áthallásokkal is bővíti Johnson, de olyan stílusérzékkel teszi mindezt, hogy feledkezni tudunk az történet éles irányváltásáról csakúgy, mint a kötelezően logikai bukfenceket hányó időutazás-paradoxonoktól. Ha egyszer elfogadjuk Johnson játékszabályait (hogy nem valamikor a beláthatatlan múltba vagy jövőbe, hanem pont saját korábbi énjéhez küldik vissza a halálraítélteket), akkor flottul szórakozhatunk a willisesre maszkírozott Levitt és az önmagát alakító Willis párharcán.

A Looper elegáns stílusát abból nyeri, hogy nem átallja heroizmus nélkül, a maguk abszurd esetlenségében ábrázolni az akciójeleneteket és a bűnfilmes csavarokat: habár jövőbeli bérgyilkosaink ormótlan nagy mordályokat cipelnek, mégis képesek hibázni, sőt: még akkor is hibáznak, amikor azt hiszik, végre győztek (lásd a mindig mindent elbaltázó Kid Blue figuráját). Ám Johnson nem csak meghökkentő húzásokat, és abszurdra facsart, nagyon távolról Tarantinoéra emlékeztető bűnös humort enged meg magának, hanem azt is, hogy ambivalens karakterportréival eljátszadozzon az azonosulási felületekkel. Az egyes narratív csavarokkal nézőpontváltások is járnak (valójában a film első felében az alternatív valóságnak tűnő szekvencia is szimpla perspektívaváltás), amikor is egyben főhőst cserélünk, és elkezdünk a történet más szereplőjének drukkolni – Johnson nem csak ravasz bábmester módjára mozgatja a történet szálait, de az információadagolása is tanítanivaló, hiszen a történet végpontjáig folyamatos változik, hogy ki melyik oldalon áll, ki milyen célt képvisel, és ki mit lenne hajlandó feláldozni magáért, a világért, a szeretteiért.

A kicentizett jellemfejlődés és a tűpontosan odaszúrt irónia mellett a Looper másik ütőkártyája a science fictionben sarkalatos pontnak számító világteremtés: Johnson minimális designnal, Szárnyas fejvadász-féle stilizáció nélkül épít fel egy olyan disztópikus, jéghideg, érzelmektől mentes univerzumot, ami nem csak futurisztikus, de egyben túlságosan is hasonlít a mai valóságra. Drogosok, bérgyilkosok, erőszakszervezetek népesítik be a néhol retro-stílusból, néhol sci-fi toposzokból összeeszkábált metropolist, miközben a magány, a melankólia és a keserű veszteség központozza a várost benépesítő alakok élettörténeteit. Kiüresedett világ megkeseredett figurák vívnak élet-halál harcot a Looperben, amely az időutazás-téma helyett inkább a karakterek jellemének kibontására koncentrál. Nagy teher hárul így a fiatal színészekre – de az elmaszkírozott Levitt legalább olyan megkapó szívtelen akcióhősként, mint anno detektíveset játszó egyetemistaként volt a Beépülve c. filmben, és Emily Blunt sem kevésbé meggyőző a hedonistából felelősségteljessé komolyodott, farmtulajdonos édesanya szerepében.

Johnson eddigi legjobb és legkomolyabb moziját tisztelhetjük a Looperben, aminek kultstátusza már most garantált – köszönhetően a finomhangolt humornak, az újranézésért könyörgő apró karakterépítési fortélyoknak, és a művet egyénítő koncepciónak. Persze, akadnak nyaktörő kanyarjai és gyengébb pillanatai a filmnek, de a parasztvakításnak beillő, egysoros történettel bíró blockbusterek korában a Looper bravúros műfajjáték, amely beteljesíti Johnson második filmjében, a Szélhámos fivérekben megfogalmazott midcult-filmes ars poeticát. „Az a tökéletes bűntett, amiben mindenki pontosan azt kapja, amire vágyott.” – ebben az értelemben a Looper igazi bűnös élvezet, hiszen Johnsonnak ott a szerzői koncepció, a nézőnek a zsigeri élvezet – az okos közönség pedig mindkettőt lefölözheti.

Soós Tamás