Húsvéti lidércnyomás

PETER RAMSEY: AZ ÖT LEGENDA

A Dreamworks legújabb animációs filmjében nem kevesebbre vállalkozott, minthogy újraírja a Mikulás, a Húsvéti Nyuszi, a Fogtündér, az Álommanó és Dér Jankó mitológiáját, vagyis a Bosszúállók mintájára szuperhősöket farag a nyugati kultúrkör ismert alakjaiból.

A hivatásos mesekutatás egyik legelső tanulsága az volt: a meséknek nincsen eredeti verziója, nincs olyan dokumentálható ősforrás, amire teljes biztonsággal visszavezethetők, így ahány ország, annyiféle verzió létezik az adott meséből. Ha pedig a történet, úgy a mesehős is változik, nem csak nemzetről nemzetre, de időről időre is. A mesék képlékenységét a filmipar is kihasználta: alig több mint 100 éves fennállása során az amerikai álomgyár mindig az aktuális trendeknek megfelelően igyekezett átszabni a nyugati kultúrhagyomány által továbbörökített populáris történeteket. Azonban míg korábban a Disney megbonthatatlan egyeduralma jellemezte az animációs filmeket, és a musicalbetétekkel tarkított, romantikusra stilizált verziók váltak népszerűkké olyan mesékből, amik pár évszázaddal korábban még ijesztő horrortörténetként is megállták a helyüket (elég csak összehasonlítani A szépség és a szörnyeteg 1991-es filmváltozatát Madame Villeneuve-ével), addig a kortárs, mainstream mesekínálat már többféle trendet megtűr egymás mellett.

A sajnálatos módon igencsak gyér szerzői meseadaptációs vonal mellett (pl. Jan Svenkmajer: Alice) Hollywoodban is a mesék gyökeres újraértelmezése dominál: a filmipar most végzi el azt, amit Angela Carter, Neil Gaiman vagy Kelly Link már megtett irodalmi berkekben. A fő cél azonban nem a szerzői-látomásos interpretáció, hanem a klasszikus mesék szórakoztatóra való felturbózása, amely során nem csak tapló ogrék és nagydumás macskák lehetnek meseikonok, hanem Hófehérke, Piroska, vagy akár Jancsi és Juliska is. Az élőszereplős adaptációk – talán, hogy elvegyék a mesei élt – mostanában rendre horror- vagy akcióhösőkké léptetik elő karaktereiket: Piroska vérfarkassal számol le (A lány és a farkas), Hófehérke középkori sereget vezető Jeanne d’Arc lesz (Hófehér és a vadász), Jancsi és Juliska pedig főállásban irtják a boszorkányokat (Boszorkányvadászok). Úgy látszik, a DreamWorks sem akart lemaradni a pénzt zsákszámra kaszáló mesetrendről, hiszen friss animációs opusában a Bosszúállók mintájára faragott szuperhősöket a mai gyerekek számára a mitológiák ködébe vesző alakokról.

Peter Ramsey filmjében a Mikulás orosz zeneszerzők neveivel káromkodó, tetovált és marcona harcos lesz, akinek füttyentésére jetik özönlenek elő a tér-idő kapukból, és ha feldühítik, akkor két óriási pallosát lóbálva ront az ellenre. Nem nagyon lógott volna ki a stúdió korábbi filmje, az Így neveld a sárkányod viking-világából sem, ahogy a kötözködő, kenguruforma Húsvéti Nyuszi sem maradt volna el a véres szájú sárkányölőktől a harctéren. A Harry Potter-széria varázsvilágát idézi a Fogtündér, valamint az Álommanó is – csak úgy, mint az Antagonista, nevezett Szurok, aki a gyermekeik rémálmaiért felelős, ám mint minden valamirevaló Antagonista, egyszer csak úgy dönt, hogy világuralomra tör, és elhiteti a gyerekekkel, hogy a többi Legenda nem létezik. Merthogy az említett „legendák”, vagyis „őrzők” a gyerekek hitéből táplálkoznak – ha senki nem hisz bennük, akkor erőtlenné, gyengékké válnak. A film panteista (?) vallásossága szerint a rejtélyes istenségnek beállított Hold választotta ki az Őrzőket arra, hogy vigyázzák a gyermekek álmait és hitét.

Azonban maga a film nem sokat törődik azzal, hogy ápolja és művelje a gyermekek lelkivilágát és értelmi képességeit. Karakterei ugyanis egydimenziós, lapos alakok, akik a konfliktuskezelésnek csak a fizikai útját járják. Nem is azzal van a baj, hogy a mesegyárosok újraértelmezik a kanonikus karaktereket, hanem hogy mit faragnak belőlük: egyszerű, jószívű harcosokat, akikben semmi mélység, semmi szimbólumértékű tulajdonság nem lapul. Bruno Bettelheim bizonyára nem tudna túl sok pozitív pszichológiai hatást listázni, amit ez az animációs film gyakorolt a gyerekekre, hiszen megfejtendő tartalom, megemésztendő metafora egyáltalán nem akad benne (csak a miheztartás végett: ez még a Pixar nívóját némileg alább adó Merida, a bátorban is megvolt).

A DreamWorks alkotásának legsikerültebb aspektusa a főhős karaktere, az amúgy kifejezetten egyenkülsejűre gyártott Dér Jankó, akinek identitáskeresése, illetve tépelődő, bizonytalan jelleme pozitív azonosulási felületet kínál gyereknek, felnőttnek egyaránt. Az öt legenda identitáskoncepciója szerint az emberek úgy vannak össze rakva, mint egy Matrjoska-baba: mindenkinek legbelül lapul a „lényege”, amit fel kell fedeznie (némileg emlékeztet a leírás Shrekre és hagymás hasonlatára). Dér Jankó személyiségének magja nem más, mint a szórakoztatás: ahogy a 3D-ben komponált animációs filmek mindig igyekszenek ideológiailag is aládúcolni mondanivalójukat (ld. a Madagaszkár 3 és az új látványcirkusz esetét), úgy Az öt legenda is azt állítja főszereplőjén keresztül, hogy elsődleges feladata a szórakoztatás. Nem a népnevelés, nem a talányos meseszövés, nem a szimbolikus mélységek átadása – csakis az élvezet fokozása. Végül a főgonoszt is ezzel a tulajdonságával győzi le Dér Jankó, így Hollywood szerint még a legendák szuperképességei között is a legnyerőbb a szórakoztatásé.

Ennél talán nagyobb probléma, hogy Az öt legenda azt sem teljesíti maximálisan, amire felesküdött, vagyis csak ímmel-ámmal szórakoztat. Talán azért, mert történetvázát részben a Karácsonyi lidércnyomástól, karakterkoncepcióját a Bosszúállóktól, képi világát pedig a hármas számú Harry Potter-filmtől kölcsönözte, Az öt legenda kiszámíthatóan kanyarog, annak ellenére, hogy vizualitásában és egyes epizódjaiban akad érdemleges húzása. Hatásmechanizmusában nagyrészt a fantasy-elemekkel dúsított csatajelenetekre épít, ám a felnőttes kikacsintós és a gyermeteg burleszk-humort egyaránt elhagyja a képletből. Szerethető főszereplője, támogatható identitáskoncepciója és halvány vallásos áthallásai ellenére Az öt legenda határozottan langyos marad – és ez valószínűleg nem csak Jézusnak, de még az isteni Holdnak sem lenne ínyére.

Soós Tamás