Hús, vér és szandál

BRETT RATNER: HERKULES

A hazánkban forgatott Her­ku­les nem ígérkezett többnek a Batman: Kezdődik és a 300 ol­csó ötvözeténél. Valóban csak egy a sok kortárs hollywoodi reboot közül, de némi meg­lepetésre talán a legjobb is azok mező­nyében.

A mitologikus görög félisten ritka sikeres évet zárt, hisz tavaly háromszor is feldolgozták legendáját. Elsőként Renny Harlin filmjét, a Herkules legendáját mutatták be. A finn rendező elsősorban megalomániájáról és hatalmas bukásairól ismert: A kincses sziget kalózai például minden idők egyik legnagyobb csődje volt a mozipénztáraknál. Ezúttal a hírek szerint hetvenmilliós büdzséből ga(rá)zdálkodhatott, de filmje inkább hétezer dollárosnak néz ki. Ha tényleg 70 millió volt a költségvetés, akkor ez minden idők legtúlfizetettebb B-filmje (producerei közt két másodvonalbeli veterán, Avi Lerner és Boaz Davidson is megtalálható). Harlin egy új Ed Wood: megismételte kalózfilmje gigászi buktáját, munkájától kiborultak a kritikusok, és nem is hozott többet 60 milliónál (bár elnézve minőségét, ez sem csekélység). Nem állt jobban az ókori isteni sarj szénája a második friss filmje, a Herkules: Feltámadás alkalmával sem, hisz azt a hírhedt Asylum stúdió készítette, melynek neve egyet jelent a mockbusterrel (friss blockbuster olcsón és gyorsan leforgatott utánzata, amellyel a tájékozatlan filmfogyasztót próbálják megtéveszteni, a Z-filmek rajongói viszont jobban élvezik, mint a hollywoodi verziót). (E filmet eredetileg – honi, sőt talán nemzetközi moziforgalmazásban is példátlan módon – az álomgyári stúdiófilmmel egy időpontban mutatták volna be a hazai mozik, de végül két héttel eltolták a premiert).

Ratner és Johnson Herkulesét tehát két oldalról is szorongatták: egyfelől ott volt Harlin katasztrofális bukása, másfelől egy fillérekből összedobott hamisítvány, ami akár a paródiájaként is értelmezhető (bár az Államokban is majdnem egyszerre mutatták be őket). Harlin a Herkules-legenda eredettörténeteként, valamint biopic formájában való elmesélésére vállalkozott: nála a főhős félisten, aki viszont mit sem tud nemes származásáról, csak lépésről lépésre fedezi fel azt. A Ratner-féle Herkules ugyancsak fantasy módjára nyit, azonban néhány perc alatt, mintegy mitológiai gyorstalpalóként összefoglalja a címszereplő teljes pályafutását heroikus és híres kalandjaira koncentrálva. Dolgoztak a CGI-mágusok, mint azonban utólag kiderül, csak azt láttuk, amit Herkules egyik állítólagos csatlósa mesél fogvatartóinak, akik éppen kivégezni készülnek őt. A megbízhatatlan narrátor és az ő szubjektív valóság-verziójának vizualizálása A vihar kapujábant idézi, ám bármennyire is üresnek tűnik a szószátyár fogoly fenyegetőzése, újabb fordulat érkezik, Herkules valóban megjelenik és szétcsap szárnysegédjének haragosai közt. Az ereje tényleg kimagasló, azonban korántsem magányos hős: egész csapata van, íjásszal, barbár izomemberrel, tőrvetővel, amazonnal, látnokkal és persze a (stílszerűen magát a filmet is narráló) már megismert szónokkal. (A karakter- és a nemzetközi színészgárda változatos összetétele az ismerősség érzésével töltheti el az rpg szerepjátékok kedvelőit.) Mint kiderül, Herkules korántsem önmagában és képességeiben bízik, hanem a csapatmunka, a meglepetés és a retorika erejére épít: emberfeletti teljesítményeinek hírét ugyanis szónok bajtársa színezi ki és terjeszti amolyan lélektani hadviselésként – mindezt akár önreflexív kikacsintásként is értelmezhetjük, mely szerint az alkotók arra mutatnak rá, hogy ők is star power, reklám, hír- és márkanév stratégiáját használják ki.

Herkules itt nem szőke herceg fehér lovon, hanem anyagias zsoldoskapitány. Félisten helyett gyarló ember, akivel épp ezért lehet azonosulni, na meg aggódni érte. Harlin hőse ugyancsak alkalmas volt nézői azonosulásra, hisz nem tudta magáról, hogy isteni sarj, azonban emberfeletti erejének köszönhetően párviadalai a filmtörténet legkevésbé izgalmas akció-szekvenciái voltak, míg Ratner filmje a protagonista sebezhetősége miatt kevésbé kiszámítható. A finn direktor a Gladiátort és a 300-at koppintotta, amerikai kollégája azonban inkább Nolan földhözragadt Batman-filmjeit vette követendő példának. Nem mitizál és heroizál, épp ellenkezőleg, nála realisztikusabb a hangvétel. Harlinnal ellentétben ő nem törekedett korhűségre, a finn direktor szőrszálhasogatóan komolyan vett filmjéhez képest komikummal teli, modern és anakronisztikus hangnemet választott. Jól tette: a Herkules legendájában a korhű dialógok nevetséges hatást keltenek, nehezítik az azonosulást (ami elmondható az Asylum filmjéről is, annak alkotói viszont mindezt szándékosan használják humorforrásként). Harlin mitologikus és transzcendens világban játszódó, klasszicista stílusú művéhez képest Ratner modernista, revizionista gesztussal korszerűsíti a történetet. Nála a természetfelettinek vélt jelenségek materiálisnak bizonyulnak, van rájuk tudományos magyarázat: a kentaurokról például kiderül, hogy csupán egyszerű lovas harcosok sziluettje mosódott össze a halálra rémült szemtanúk agyában. Hasonlóképp jártak el az Asylum-film alkotói is: náluk Herkules nem félisten, csak egy átlagon felüli tehetségű, ám sztárallűröktől sem mentes, hanyatló harcos, így aztán a zsáner sem fantasy, hanem akcióvígjáték.

Ratner antihőst csinál Herkulesből: protagonistája meggyötört ember, akinek felesége és gyerekei tisztázatlan körülmények között haltak meg, akár elkövetőként is szerepe lehetett a tragédiában, ami bizalmatlan légkört teremt közte és társai közt. Ő is „sötét lovag”, mint Nolan szuperhőse. A csapat új küldetést vállal, mely során Herkules jellemfejlődésen megy keresztül, ráébred zsoldosi hivatása immorális voltára, antihősből hőssé válik. Ratner azonban nem áll meg a Herkules: Feltámadás receptjénél. Hőse a küldetés közben megmagyarázhatatlan jelenéseket tapasztal, egyre több furcsa egybeesés történik vele, a film világába tehát a szinkronicitás képében visszasettenkedik a természetfeletti fantasy – és ezzel a modern posztmodernbe fordul, e mozi így példaértékű darabja a lehető legkorszerűbb, a kulturális evolúció szempontjából legfejlettebb mai zsánerműveknek. A többértelmű, értelmezésekre nyitott hangvétellel Ratner már nem Nolant utánozza, hanem inkább Paul Verhoeven útját követi, filmje a Hús + vérre hajaz. A holland rendező annak idején John Milius klasszicista Conan, a barbárjára válaszolt, aminek pedig a Dino De Laurentiis volt a producere, az olasz mogul előtt pedig nem lehettek ismeretlenek a ’60-as évek korukat megelőző, trendet teremtő római peplumjai. Ratner Herkulese Harlin és az Asylum filmjével ellentétben a peplum zsáner eddigi csúcsteljesítménye.

A film tehát olyan látványos és akciódús, mint egy klasszikus peplum, alkotói viszont nem sértik a közönség intelligenciáját, munkájuk klasszicista és modern szintézisét képező posztmodern műfajfilmként csavaros, kiszámíthatatlan. A hazánkban való forgatás ide vagy oda, meglátszik rajta a nagy büdzsé. Hiába az alacsony korhatár és a 3D konverzió, az akciójelenetek nem hagynak maguk után kívánnivalót, térhatásban különösen jól mutatnak a szúró-, vágó- és lőfegyverekkel vívott csaták. Hollywood filmesei tehát ezúttal becsülettel megdolgoztak a pénzükért, a sors iróniája, hogy mozijuk csalódást keltően szerepelt a mozipénztáraknál.

Csiger Ádám

Herkules
(Hercules)

színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 94 perc, 2014 (16)
rendező: Brett Ratner
forgatókönyvíró: Evan Spiliotopoulos
zeneszerző: Fernando Velázquez
operatőr: Dante Spinotti
producer: Sarah Aubrey, Beau Flynn, Barry Levine, Brett Ratner
vágó: Mark Helfrich, Julia Wong

szereplő(k):
Dwayne „The Rock” Johnson (Herkules)
Ian McShane (Amphiaraus)
John Hurt (Cotys)

Bemutató dátuma: 2014. július 24. (Forgalmazó: Fórum Hungary)