Hozott anyagból

A film sok ponton összeszőtt magánéleti és családi konfliktussorozatot dolgoz fel, mindezt talán bizonyos mértékű rögtönzéssel játsszák el a szereplők. A filmről szóló hírekből, azaz művön kívüli források alapján lehet tudni, hogy az anyag magva egy alkotótábor során készült el, majd a rendező a forgatókönyvíró segítségével bővítette a felvett jeleneteket egészestés filmmé. A címben foglalt „hozott anyag” kifejezés erre utal tehát: háttér-információk ide vagy oda, azért csak-csak érződnek zökkenők, a szálak összefércelésének nyomai benne maradtak a végső változatban. Mintha a filmbeli keramikus munkáját követnénk: az ő keze alatt is hasonlóképpen formálódnak egy agyagdarab körül újabb rétegek, amelyek az eredetire rakódnak rá.

Kezdjük talán a fentiekben a film másodikként említett sajátosságával, azzal a rögtönzéses technikával, amelynek nyomait a dramaturgia nem tünteti el. Vannak filmtípusok, amelyekben ez módszer tudatos és elvszerű – a dokumentarista játékfilmekről van szó, amelyek tehát programszerűen épülnek a szereplők rögtönzéseire, ezek közvetlenséget és fésületlenséget kölcsönöznek a filmnek. A Mellékszereplőkben a dokumentarista játékfilmekénél kidolgozottabb építkezést látunk, azaz a jeleneteket talán többször elpróbálták és rögzítették, illetve a szereplők szövege pontosabban meg van írva, de mégis az az ember érzése, hogy a mondatok mesterségesek, olyanok, mintha a forgatás során keletkeztek volna. Egy szigorúbb dramaturg bizonyára feszesebbre húzta volna a szövegeket, mert túl sok az üres mondat, a felesleges udvariassági fordulat, kevéssé életszerűek a jelenetkezdések. „Pénz beszél” – mondja például eléggé indokolatlanul a szerelő az egyik szereplőnek, miután az utóbbi megköszöni a gyors munkáját; Franciska (Farkas Franciska) egy gondosan beállított, ilyenként steril és alig hihető pózt követően nyit ajtót a papnak (Tibor atya szerepében Telek Zoltán Tibor); „válaszolj kérlek” kiabálják a szereplők egy sötét és nyílt terepen bele a semmibe; gyakran előfordul, hogy egy-egy szereplő a szövegével a társa utolsó mondatának szavait ismétli, mindez mintha színészvezetési gyakorlat tananyaga és eredménye volna. Fikciós filmben szokatlan, de dokumentarista játékfilmekben gyakori módon a szereplők a saját nevüket viselik, ez is ellentmondásos, hiszen egyrészt úgy tűnik, mintha a színész és az általa megjelenített figura közel állna egymáshoz, miközben mégiscsak kitalált alakokról van szó. Darabosnak talán azért tűnik a film egésze, mert mintha minden jelenet elkülönült helyzetgyakorlat lenne, mintha azzal a szándékkal vették volna fel őket, hogy kerek egészet alkossanak. Így viszont alig illeszkednek egymáshoz – igaz viszont az is, hogy a film cselekménye legalább három szálon fut, tehát bonyolult szerkezetet kellett az alkotóknak egyensúlyban tartani.

A cselekményszálak ugyan ügyesen és meggyőzően vannak kitalálva, de azért zavaróan hat a sok kereszt-kapcsolat és átfedés a szereplők között. Laboratóriuminak tűnik ez a kapcsolati háló, mintha a kialakítására irányuló szándék megelőzte volna a részletek kimunkálását. Első szálként vegyük a fényképész-keramikus párt (Gábor és Edina), akik közül az utóbbi úgy kapcsolódik a vállalkozó férfi és az exmodell (Árpád és Franciska) kettőséhez, hogy Edina a feleség öngyilkosságot elkövető testvérének, Lilinek a barátnője volt. Végül a harmadik szálat annak a papnak a története alkotja, aki valaha az öngyilkos lány szerelme, illetve a lány barátnőjének hitoktatója lehetett. Valamennyiüket a legelsőként említett fényképész köti össze, ugyanis mélyinterjúkkal kísért fényképsorozatokat készít róluk – a fényképész a titkaikról és az érzelmi életükről faggatja az alanyait, mintha túl direkt lenne ez a munkamódszer. A dramaturgiai értelemben külön-külön terhelt cselekményszálak aztán folyamatosan gabalyodnak össze, miközben feltárul a szereplők múltja, a jelenük pedig szintén bonyodalmas: a fényképész barátnője megzsarolja a papot, a vállalkozóval kapcsolatban magánéleti és üzleti titkok derülnek ki, a pap körül ugyancsak több kellemetlenség gyűlik össze. Mindez rendkívül mélyértelmű a film előadásmódja szerint: a szereplők minden szót külön hangsúlyoznak, az öngyilkos lány a szinkronúszás mozdulataihoz külön-külön metaforikus jelentéseket társít; és hát többen művészek, mint a fényképész és a keramikus, vagy mellékállásban foglalkoznak alkotással, mint a zenész pap vagy az ugyancsak zenélgető nagypapa. Van olyan jelenet, amelyben a résztvevők amúgy a küszöbön ülve négy-öt életdrámát beszélnek meg egycsapásra – a vállalkozó a nemzésképtelenségéről, a felesége a testvére örökbe fogadott gyerekének nevelésével kapcsolatos nehézségeiről beszél, miközben felidézik a házasságuk kudarcát, valamint kettejük múltjának néhány tisztázatlan pontját. Mindezek a feszültségek azonban nem a jelenet során keletkeznek és hullámzanak tovább, hanem mintha eleve adottak volnának, és a szereplők csupán felmondanák őket.

Azért nehéz mindezt nézni, mert a film amúgy érzékeny problémákat érint, a szereplők jobb sorsra érdemes társulata mindent megtesz az alig hihető elhitetése érdekében, az előadásmód a témák súlyához méltó módon rendkívül komoly és felelősségteljes – a saját anyaga súlya alatt roskadozik az egész építmény.

Szíjártó Imre

Mellékszereplők, magyar film, 2023

Szereplők: Farkas Franciska (Franciska), Jászberényi Gábor (Gábor), Telek Tibor Zoltán (Tibor atya), Telek Babita (Babita), Dörök Edina (Edina), Vakó Lili (Lili), Sopsits Árpád (Árpád)

Forgatókönyv: Sopsits Árpád és Maruszki Balázs, zene: Farkas Dániel, Pásztor Mihály, operatőr: Tímár Gergely, Vajda Gergely Balázs, vágó: Balogh Máté, Barsi Béla

Rendezte: Sopsits Árpád