Houston, minden rendben

APOLLO-10,5: ŰRKORSZAKI GYEREKKOR

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Pályaösszegző csúcsműve (Sráckor) után mintha régi önmagát keresné Richard Linklater: új, a Netflix animációs részlegének gyártott, nem mellesleg személyes hangvételű projektje is csak régi kritikai sikerei nyomában kullog.

A Mielőtt-trilógia rendezője ezen felül egy nagyjából 5 éve indult, zömmel szerzői vagy midcult-direktorokat érintő nosztalgiahullámot lovagol meg – Cuarón Romája, Sorrentino kamaszkori impresszióit tömörítő múltidézése (Isten keze), a Kenneth Branagh jegyezte Belfast, illetve a Paul Thomas Anderson-féle Licorice Pizza után a texasi illetőségű rendező is úgy döntött, visszatér a gyökereihez. Így jöttem-mozit készített, az Apollo-10,5 újabb mementó a gyermekkorhoz, houstoni ifjúságának epicentrumába helyezve.

Igaz, mindegyik fentebb sorolt direktorra rátelepszik a klasszicizmus, Branagh-re jobban, míg a virtuózabb Andersonra kevésbé és sajnos rögzítenünk érdemes a tényt, miszerint Linklater újabb dobása is az inkább önmegtartóztató, bravúrokban kevésbé hívő „régen minden jobb volt”-ciklusba tagozódik. Próbál ugyan fiatalosnak tűnni, de az Apollo-10,5-ben ez legfeljebb a gyermekprotagonista, helyesebben egy szerzői alteregó felvonultatásában vagy több dekádos rockdalok pattogására ritmizált vágóképekben érhető tetten, de a lényeg fájón hiányzik. Linklater két dolgot csinált nagyon jól fénykorában: drámaiatlan, sallangmentes részletekből összetevődő, ugyanakkor sorsfordító állapotrajzokkal örvendeztetett, valamint testközelbe hozta az idő szabálytalanul csordogáló, tünékenységként megélt tapasztalatát. Bolyongó fiataloktól (Henyék, Tökéletlen idők) Jesse és Celine egyre jobban kihűlő románcán (Mielőtt-trilógia) át a Sráckorba foglalt, 6-tól 18 éves korig húzódó gyerekbenyomásokig egyszer sem felejtette el vezértételét – az Apollo-10,5 viszont csak felületesen, olykor említésszinten beszél a rendező legfontosabb dilemmáiról.

Vérbeli feel good mozit látunk, és ha valami, a Linklatert örökké meghatározó humanizmus, reményteli attitűd feltétlenül a víz felett tartják az új filmjét: jól érzik magukat a karakterek, beüt néhány kellemetlenség, de optimizmussal, szeretettel áthidalható a gyerek-szülő-viszony és a barátság összes zökkenője. Ráadásul a direktor még a kölyökkor evidens, bár nehezen kivetíthető aspektusára is ráirányítja a publikum figyelmét, jelesül, hogy 8-10 évesen az élet valamennyi húzós pillanata önfeledt kalandnak, tét nélküli vidámságnak hat, így az Apollo-10,5 cselekmény híján pergő snittjei formanyelvileg is tükrözik a Linklater-alakmássá emelt, űrutazásért bolonduló Stanley kóválygásait. Mi több, az önfeledtség anatómiája újabb témával is kiegészül, ugyanis a rendező a gyermeki fantázia zegzugos, az Időhöz hasonlóan nehezen feltérképezhető minőségét is be kívánja hozni a képbe. Itt mutatkozik viszont egy óriási probléma: az Apollo-10,5 pusztán felveti e tézist, de valami okból nem boncolgatja mélységeiben, a karakterek – például az immár 60 éves, Jack Black laza narrátori hangjátékával életre keltett főfigura, netán Stan édesanyja – csak beszélnek a főtémáról, de a szűk 90 perces játékidő alig vet ügyet a képzeletproblémák érzékeltetésére.

Popkulturális értelemben ugyan kézzel fogható a gyerekhős rajongása a NASA űrprogramja, Neil Armstrong és Buzz Aldrin úttörő landolása, esetleg Janis Joplin, Johnny Cash vagy a The Monkees iránt. Essen viszont bármennyire jól az ikonokról hallani, az Apollo-10,5 csak a felszínt karcolgatja, ha leragad a nagy nevek fals nosztalgiájánál, de nem ás például Stan lelkének mélyére, ignorálja szülei próbáltatásait vagy csak egy-két csínyre redukálva mesél az ő és testvérei konfliktusoktól egyébként is ritkán terhelt, érdekelten kapcsolatáról. Ugyanezt briliánsan hajtotta végre a Tarantino-féle Volt egyszer egy… Hollywood – korszakábrázoláson túl egy leszolgált bálvány melankolikus dramedyjeként sem felejtett el odasózni, ahogy az 1973-as San Fernando-völgybe kalauzoló Licorice Pizza is progresszív üzenetet harsogott tettrekész fiatalokról. Az Apollo-10,5 viszont unalomba fullad a vidámparki látogatással, szellemvasúttal, tengerparti vakációval és az űrközpont kontrollszobáinak kétségtelenül hangulatos, de ritkán karakterépítő betétjeitől.

Linklater az éber álom, szabad akarat, egzisztencializmus hármasát vizsgáló, trip-élményként zsákoló Az élet nyomában és az identitásválságról drogfilmként és disztópiaként egyszerre regélő Kamera által homályosan Philip K. Dick-adaptációja után ismét rotoszkóp-technikával, vagyis élőszereplős figurákat, kellékeket – sőt, jelen esetben Kennedy-beszédet, tüntetésekről szóló híranyagokat és a 2001: Űrodüsszeia mozipremierjét is – rajzfilmszerűvé alakító stilisztikai megoldással beszélne gyerekkoráról. Igaz, az Apollo-10,5 Hanna-Barbera-matinéepizódok inspirálta jelenetei stilizációjuk dacára is hihetetlenül fotorealisztikusak, önmagukban kevésnek bizonyulnak a karakterek ürességének kitöltéséhez, jobbára Stan mérhetetlen pozitivitásának vagy a sehová nem tartó cselekménynek adnak mesei, de összességében csalóka kivitelt. És bár a film záróképe válhatna boldogságot és csalódást összemontírozó, gyermeki naivitást kényelmetlen realizmussal ütköztető zsenialitássá, az Apollo 11 holdraszállás-közvetítését, illetve a bóbiskoló, világmegváltó küldetésről szófán ábrándozó Stant egybefonó finálé túl későn érkezik, így mély nyomot sem hagy.

Az Apollo-10,5 mintha szó nélkül ballagna el a magát nagy mesélőnek, pontosabban hazudósnak definiáló kisfiú-főhős belső világa mellett, noha Linklater épp ezzel nőhetett volna a konzervatív átlag fölé. Marad a picit keserű tanulság: a Sráckor életidőt átfogó, gyermek-és felnőttkort részletesen vizsgáló, történelmet és privát tapasztalatot egybeszövő mozgókép-remeklése után a texasi rendező az Everybody Wants Some!!-mal, a Last Flag Flyinggal és a Hová tűntél, Bernadette?-tel pusztán széljegyzeteket tud csak biggyeszteni egykori paradigmaváltó darabjaihoz. A Sráckor után ismét valós időben forgó Merrily We Roll Along Kaufman-Sondheim-musicalfeldolgozása ugyancsak a nevezett projekt szimpla gimmickre épülő, hatástalan utánlövésének ígérkezik – 2022 végén pedig Steven Spielberg is csatlakozik a gyermekkori nosztalgiahullámhoz a The Fabelmansszel, de félő, hogy az öreg varázsló régóta tartó fásultsága újabb középszerű visszaemlékezést eredményez.

Szabó G. Ádám