Hirtelen halál

DYING OF THE LIGHT (2014)

Paul Schrader, a Taxisofőr, valamint a Dühöngő bika forgatókönyvírója (ráadásul a Kőkemény pornóvilág vagy a Kisvárosi gyilkosság rendezője) 2008 óta dolgozott a sztorin, amelyet először Nicolas Winding Refn próbált celluloidra alkalmazni. Legelőször Harrison Ford dobta vissza a főszerepet, mondván, nem akar meghalni a sztori végén, mire Schrader Nicolas Cage főszereplésével maga kezdte rendezni az irományt, amelyet a Grindstone Entertainment nevű független társulás újrafényelt, hangszerelt és vágott. A Dying of the Light így a mű világán túl is egy „kihaló fényről” regélő, az alkotó ujjlenyomatát leradírozó egész estés balszerencse vagy túlvilágra költözés.

Az Ördögűző: Dominium után ismét az író-rendezőn csattant az ostor. Holott nem állítható, hogy az ötletei gyalázatosnak tűntek. Filmje rögvest besorolható a Fehér pokollal vagy a Minden odavannal reprezentált öreg akcióhős-vonulatba, melyben a karakterek belső számvetést tartva hunynak el. Schrader dolgozata azonban éppen e lelki, egzisztenciális utazás ábrázolásában lesz ijesztően vázlatos. Pusztán újabb cselekményfordulatok sorjáznak, amelyek egy arab terrorista kiiktatásáról, ritkábban az amerikai titkosszolgálatok viselt döntéseiről ejtenek pár szót, ám az újravágás révén az érdekes felvetések kihagyott ziccerek, hányaveti fordulópontok maradnak. Nem elvetendő gondolat például, hogy a Cage által játszott Evan Lake ugyanúgy fizikai betegségben szenved (remegő kéz, köhögés, öreg, gyenge testalkat), mint ősellensége, az iszlám Banir – ám ez az ellenfeleket összekötő lelki rokonság, negatív hasonmás-jelleg a testi konfrontáció szintjére redukált összetűzés, korántsem nagyszabású pszichológiai esettanulmány. A készítők ugyanis pusztán a klisévé aljasodott „utolsó meló” ügynöki passzusait, állomásait citálják, vagyis olyan tárgyi tényezőket vetnek be, mint hamis okmányok, álruha, de a cselszövések emocionális hatásaira jószerivel ügyet sem vetnek. Miközben rögtön a nyitány tájékoztatja a publikumot: Lake agyában 22 éve visszhangoznak kínzója üvöltései („Csak akkor ér véget, ha meghal!” – hamar szimbolizálva a főalak halál felé menetelését), eltéphetetlen szálak fűzik össze az ügynököt és a terroristát.

Ugyanennek esnek áldozatául az amerikai politikát, kormányügynökséget bíráló szentenciák is. Falra hányt borsó, amelyet többnyire Nicolas Cage zavaróan teátrális játéka irritáló káromkodásokkal, túlzó nagymonológokban mond el, fejt ki, így a rendszerkritika csupán jelzésértékű, felszínes dramaturgiai szakasszá redukálódik. Ennek következtében a Dying of the Light sem belső utazásként, sem Az üldözött, netán a 24 vagy a Homeland örökébe lépő politikai akcióthrillerként nem üt oda. Mind az amerikai bürokrácia pamfletje, mind az arab támadáskultusz alkalmasnak tűnnének egy-egy keresetlen szóra, ám ez ugyancsak ködbe vész. Újfent kiváló párhuzamok születhettek volna: Lake-et nemcsak önnön betegsége győzi le, hanem munkaadói is leértékelt áruként írják le, hovatovább, egyáltalán nem a fizikai bajvívás jut központi szerephez, hanem saját világának összeomlása. Zavaros percepció, eltűnő látás – a „dying of the light” anglicizmus, pontosabban Dylan Thomas-verssor (Nagy László fordításában: Csöndben ne lépj az éjszakába át) a fény sötétbe fordulásán túl a dezorientáció indexe is, nem véletlen, hogy a film utolsó kockáin Lake alig szemléli már közegét, nem tart lépést önmagával. Mi több, amennyiben az eredeti szkriptet vesszük alapul, a vén CIA-harcos hangsúlyosan úgy pusztul el, hogy fokozatosan elveszíti a szeme világát.

Schrader a korai tervezetek szerint többször is egymásra feleltette volna Lake fizikai állapotát és pszichológiai viharvertségét. Főcímében egy csinos Élni-utalás zajlott volna, amely során az orvosnál tartózkodó ügynök belső monológban elmélkedik a neki mutatott agyi röntgenképről, ám a hiányosságok nem érnek véget itt. Gabriel Kosuth operatőr szerint három különböző színvilág reprezentálta volna a karakter átalakulását: egy szépiatónusban filmezett amerikai szakasz, a sárgászölden pompázó afrikai, mombasai jelenetek, illetve a kékeszöld európai vesszőfutás. Vélhetően Lake és Banir utolsó összetűzése, amikor is Marxról, az iszlám vallásról, netán a Baby, It’s Cold Outside című slágerről diskurálnak, újabb egzisztenciális réteget kölcsönzött volna a műnek, ám ez a passzus is csupán elszabott nagykabát, a darabokra tört (vágott, kidobott zenés, átfotografált) egész kontextusból kilógó hányaveti részecske. Innentől pedig hasson bár villanásnyira fájdalmasnak, szomorúnak Lake odüsszeiája, pillanatra hasson bár sokkolónak egy-egy remegő kézről vett szuperközeli, csupán további hiányosságok képesztik el a szemlélőt. A főszereplő és régi barátnője keserédes románcától az alapvetően felesleges ifjú partneren át (aki gyakorlatilag csak azért strázsál a főhős mellett, mert az Indiana Jones 4. vagy az utóbbi Die Hard-mozik jegyében muszáj egy fiatalt rendelni a vén róka mellé) a végső, totálisan elkapkodott akciójelenetig/ karambol-mennyei fényhez jutás zárlatig rendszeresen sablonhelyzetek zakatolnak. Az idős drámai akcióhősöket esszenciálisan leíró romlás, túlvilágra utazás lyukacsos bandukolás, esetlen csetlés-botlás.

172 perc emberkatasztrófa helyett a végeredmény 94 percnyi elsietettséget kommunikál. Mintha A keresztapa II. részének jellemcentrikus, operai magasságokba jutó szcénáit öldöklések menetrendszerű ismétléseire cserélnék – kifejtett időskori passió helyett ez a játékidő pusztán elnagyolt, hirtelen halált engedélyez.

Szabó Ádám

Dying of the Light 
színes, amerikai film, 2014 

rendező: Paul Schrader
forgatókönyvíró: Paul Schrader
zeneszerző: Frederik Wiedmann
operatőr: Gabriel Kosuth
vágó: Tim Silano

Szereplők:
Nicolas Cage (Evan Lake)
Anton Yelchin (Milton Schultz)
Alexander Karim (Muhammad Banir)
Irene Jacob (Michelle Zuberain)
Aymen Hamdouchi (Aasim)
Adetomiwa Edun (Mbui)