Halva született

AMITŐL FÉLÜNK

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Damien Chazelle (Babylon) után generációja egyik újabb független szerzőjén lett úrrá a megalománia: az Amitől félünk ígéretes kezdet után csütörtököt mondó, tűrésteszthez hasonlítható tour-de-force.

Úgy fest, Ari Astert főleg az eleve elrendeltetett, gyászos véget érő családi vagy baráti kapcsolatok hozzák lázba – az Örökség generációkat fertőző ragálya, illetve a Fehér éjszakák párkapcsolati tragédiája után ismét a család kerül terítékre, helyesebben most egyetlen központi szereplő hosszadalmas Canossáját követhetjük nyomon 2011-es hétpercesének (Beau) 3 órára duzzasztott adaptációjában.

Játékidejéből is kitűnik, Aster végleg belehabarodott a saját hangjába, az Amitől félünk összes képkockájáról üvölt a hibásan értelmezett kreatív szabadság és rendezőnk önhittsége, miszerint neki végképp nem dirigálhatnak, olyan hajtűkanyarokat vehet a cselekmény, plusz olyan mértékben zúdíthatja publikumára az absztrakt-szürreális, cserébe sehová nem tartó jelenetsorait, ahogy ő képzeli. Igaz, kezdetben más benyomásunk támad – érezzük, a gazdag családból való Beau Wassermant tényleg legyűrték a félelmei, bizonytalan, szaggatott beszédmódja, sőt, nyögései kiirtottak belőle minden emberit, pusztán egy neurózisok által összetartott, de így is mindjárt darabjaira hulló idegcsontváz végnapjai peregnek előttünk.

Groteszk, nagyszabású vágóképeken ül tort rengeteg túlzás, de Aster stiláris döntése épp Beau mentális problémái révén hat találónak: az Amitől félünk idegsokkjai egyszerre fekete humorúak és velőtrázóan ijesztőek, ahogy maga a főkarakter sem tudja, éppen örömtáncot kellene-e járnia vagy körmöt rágva rettegnie. Ugyanezt dúcolják alá a mozi változatos nyitószakaszai halotti csend ellenére hangzavarra panaszkodó, fenyegetést kilátásba helyező szomszédoktól a helyi közértben való fizetésképtelenségen át kád feletti plafonon lógó, majd onnan leeső idegenig és meztelenül kaszaboló sorozatgyilkosig. Aster nyilvánvalóvá teszi, hőse tájékozódási pontoktól fosztott, gyalázatos környezete produktumává lényegült pária: Beau-nál egymásra rímel a külvilág zűrzavara és pszichéje ingatagsága, kafkai elmebaja végleg fogságban tartja.

Odüsszeiaként is értelmezhető az Amitől félünk és ilyen rangban leginkább a Scorsese-féle Lidérces órák párdarabja, mely szerint a főhősnek útra kell indulnia szorongásai legyőzéséért és önmaga által felállított korlátai ledöntéséért, csakhogy – akárcsak a nevezett darabban – sejtjük, Aster újabb főkarakterére a Pokol vár. Gondolhatnánk, hogy az útifilm-narratíva hagy számára lehetőséget és a próbálkozásai is purgatóriumi, mentális tusák, de folyton kiderül, Beau számára nincs menekvés: nemcsak kudarcot vallanak a változási kísérletei, végül kiderül, eleve determinált minden, csakúgy, mint a szekták fogságába kerülő Örökség-főfigura vagy Fehér éjszakák-hősnő esetében. Joaquin Phoenix látszólag odaadással formálja meg a tehetetlenségben rekedt kisembert. Pizsamás, kopasz senkiként, abszurd lételméleti komédiában vár rá a legrosszabb, úgy tűnik, mintha az Amitől félünk a neurózis infernális Monty Python-tréfája lenne.

Valójában csak alkotói önkény taszigálja ide-oda a főkaraktert: ahogy Beau-t különböző idegenek, galád ismerősök vagy rokonok taszítják egyre mélyebbre, úgy Aster is levetkőzi méltóságát, hogy kedvére játszadozzon halálosan üresre írt, panelekből felépített, vagyis csupán rövid ideig érdekes antihősével. Az Amitől félünk idővel egyre bonyodalmasabbá válik, hogy aztán kiderüljön, nyakatekert belső utazásának egyes szakaszai tét nélküli fordulatok, pontosabban Aster képfestői, írói gőgjének hamar kifulladó félmegoldásai. Téveszmével spékelt, önreflexív színházi előadással kábít a direktor, őrült háborús veteránnal hozná ránk a frászt, Mariah Carey Always Be My Babyjére koreografál nevetésre ingerlő szexjelenetet, de szcénái elvesznek a fárasztó 180 perces ujjgyakorlat vélt stílusbravúrjaiban.

Különösen nagy problémát jelent, hogy az ígéretesnek tűnő, de rendre értelmetlenné váló jelenetek egy valóban izgalmas centrális felvetést nem hagynak kibontakozni: az Amitől félünk ugyanis briliáns tanulmány lehetne az Oidipusz-komplexusról halott apákkal és anyákkal. Sőt, az Örökség és a Fehér éjszakák családi tragédiáit is értőn szőhetné tovább, pláne fogantatás pillanatában odavesző szülőkkel vagy szex közben ugyancsak tragédiát átélő Beau-val, de Aster a mű nagyobb távlatokat nyitó, apokaliptikus zöngéitől is gyorsan megszabadul, hogy karneváli mulatságot rittyentsen megható gyászpillanat vagy a leírhatatlanul nyomasztó végső felismerés köré. Hovatovább, azt sem írhatjuk, akasztófahumora önmagában betalálna vagy hogy a főszereplő mentális kisiklását erősítené fel, ugyanis az utolsó reveláció is előkészítés nélkül, ormótlanul kerül a sztoriba, pontosan úgy, mint a flashbackkel, színes erdei részletekkel, gyerek-és aggastyánalteregókkal tarkított teátrális előadóest.

Így az Amitől félünk cseppet sem rétegzett mindfuckként köt le bennünket 3 órára, hanem totálisan elhibázott rémálomkomédiaként sorol be Charlie Kaufman 3 évvel ezelőtti, önmagát gyorsan kivégző dramedyje (A befejezésen gondolkodom) mellé: bár Aster egoizmusa már az Örökség megmosolyogtató fináléjában, illetve a Fehér éjszakák gigantikus hosszúságú rendezői változatában is megmutatkozott, a rendező most érte el negatív rekordját és őszintén remélhetjük, legközelebb magára talál.

Szabó G. Ádám