Halott ember, halott film

OLIVIER BABINET, FRED KIHN: ROBERT MITCHUM HALOTT!

Újabb Jarmusch-követő rendezők bukkantak fel a filmvilágban: Olivier Babinet és Fred Kihn a film haláláról és a középkorúak kiábrándultságáról forgatott abszurd hangütésű road movie-t a Halott ember és a Permanens vakáció sorvezetője mentén.

„Ne maguknak játszanak. Kommunikáljanak a közönséggel!” – mondja bandájának az egykori rockabilly-zenész, ma már szúrós szemű producer, aki még mindig az édesanyjával él Franciaország egyik eldugott szegletében. Erre a kísérteties billentyűs hangszeréből furcsa experimentális elektronikus zenét csiholó fekete zenész feláll, kisétál, és elbújik főhőseink lopott kocsijának csomagtartójában, hogy megússza a stoppolás nehézségeit. A mondat valójában kiszólás és ars poetica a rendezők részéről: ők a távozó kísérletező művésszel tartanak, miközben a kommunikációt megcélzó, klasszikus filmművészetet ez a szomorú, bánatos öregember képviseli, aki felett már eljárt az idő. Franky Pastor, az ismeretlen, de feltörekvő színész, és Arséne (Olivier Gourmet), az ő elszánt menedzsere egy északi-sarkköri filmfesztiválra tartanak, hogy ott találkozzanak Arséne példaképével, Sarrineffel. Arséne „Az univerzum titka” című forgatókönyvét akarja rátukmálni a mesterre, csináljon abból filmet Franky-vel, az angolul nem tudó, de a hollywoodi filmekért rajongó színésszel a főszerepben.

Persze, míg odaérnek, számtalan szürreális kaland vár rájuk – de autós üldözések, fegyveres összecsapások és egyéb látványosságok nélkül. Már-már egzisztencialista hangvételű barangolásuk során előbb Arséne rockabilly-zenésztársába, majd egy lengyel filmiskola tanoncaiba, végül egy Fellini-filmből menesztett dívába botlanak, akik így vagy úgy, de mind segítik a különc trió küldetését. Közben a rendőrség is a nyomukba ered egy ellopott autó, és egy túl sokat lobogtatott pisztoly miatt, de a bűnüldözés itt inkább burleszk-könnyed poénokkal szegélyezi a road movie megtett útját ahelyett, hogy a fő csapásirányt szolgáltatná. A hangsúly a jarmuschi főhősök kálváriáján, tépelődésén és beszélgetésfoszlányain van, amikkel elütik az álmatlan éjszakákat, és felmelegítik a végtelen utak hideg magányosságát.

De hogy jön ide Robert Mitchum? Leginkább sehogy; maximum utalás szintjén. A Franky-t játszó színészhez, Pablo Nicomedes-hez hasonlóan erős csontozatú, markáns arcú hollywoodi színész Babinet és Kihn filmjében egy letűnt kor reprezentánsa. A mozi ártatlanságának, a klasszikus film tragikusságának képviselője, akinek a filmjeiben még volt dráma, még volt szerelem, és persze szerelmi gyilkosság – mint abban a darabban, amit Franky bakeliten újra meg újra meghallgat, majd el is játszik a lengyel társulattal. A Robert Mitchum halott!-ban már nincs se szerelem, se tragédia, se bűn, se bűnhődés – a világhírű direktor is inkább olajrészvényekbe fektetne, ha a filmeket ma már gyógyszercégek és egyéb ipari monstrumok pénzelik.

A Robert Mitchum halott! ennek megfelelően rendre megidézi, majd dekonstruálja a klasszikus amerikai zsánereket. Az Amerikában mindig szimbolikusnak számító, Nyugat felé tartó utazást egy kiábrándult, reménytelen utópiakergetéssé silányítja, amelynek már az első pillanattól kezdve kiszámítható a végkimenetele. Franky a maga vadnyugati bandita-kinézetével és cowboy-kalapjával pedig az igazságosság, az erkölcs és a hősiesség kódjait felvonultató western-filmeket idézi, ám ő maga egy együgyű, a világ rendszerét átlátni képtelen, elfuserált színész, akit menedzsere csak felhasznál saját álmai megvalósításához. Habár Franky lába elé omlanak a nők, ez inkább csak egy szolid geg a filmben: Franky minden, csak nem az ideális férfi megtestesítője. De mivel egy önreflexív, ironikus moziban járunk, itt a nők mindig szeretik a törvényenkívülieket, és segítik is az útjukat. Azt az utat, ami viszont nem tart semmilyen értelmes cél felé: az univerzum titkát ma már nem lehet megfilmesíteni, ahogy egy melodrámát sem lehet megélni, csak eljátszani lehet egy filmforgatáson, hiszen maga a Robert Mitchum halott! sem lehet már ilyen naivan érzelmes. A klasszikus zsánereknek csak töredékes formában, idézőjelbe helyezve van létjogosultságuk a filmvásznon – legalábbis ezt állítja Babinet és Kihn.

A középkorúak kiábrándultságáról, az élet elodázhatatlan csalódásairól egyaránt szól filmjük, melynek szereplői sorra törődnek bele abba, hogy álmaik végérvényesen elillannak. Roppant melankolikus film a Robert Mitchum halott!, ami nem is egészében, hanem inkább részleteiben működik: fragmentált történetvezetése az impressziókra, a hangulatokra fókuszál, így az adott jelenet excentrikus atmoszférája mindig fontosabb lesz, mint konkrét tartalma. A számítógépen keresztül kommunikáló producer, a rockabilly és experimentális-elektronikus zenebetétek mind-mind a film különös, lebegő hangulatát mélyítik el a grandiózus lengyel és norvég tájakkal egyetemben. Habár nem tartozik a filmművészet nagy alkotásai közé, a maga csendes, bizarr módján mégis élvezetes alkotás a Robert Mitchum halott!, amely a fősodor hurráoptimizmusának szomorkás hangvételű alternatíváját kínálja.

Soós Tamás