Hajó a híd alatt

AZ ADAMANTON

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Több film is kísérletet tett már a mentális problémákkal élő társadalmi elfogadtatására. Nicolas Philibert dokumentumfilmje ígéretes témával jelentkezik, csakhogy premisszája vajmi keveset ér, ha a kidolgozás rengeteg kivetnivalót hagy maga után.

Szimpla pillanatképek villannak fel, idegenek járnak-kelnek egy hajón, amely a Charles de Gaulle-híd alatt strázsál. Csak a záróinzertekből jövünk rá, hogy a létesítményt 2010-ben emelték, hogy Párizs első négy kerületének mentális hendikeppel élőit szállásolja el. Vízre bocsátott kórházról mégsem szólhatunk, lévén az Adamant gyakran művészetterápiás foglalkozásokkal próbálja rendbe hozni a fedélzetén összegyűlt pácienseket, valamint integrálni őket a társadalomba.

Roppant szimpatikus a dokumentumfilmek világából érkező direktor nézőpontja: az idei Berlinale fődíját orozó Az Adamanton ugyanis végig nagyfokú toleranciát hirdet, mélyen hisz a humanizmusban, sőt, az alkotószellem diadalában. Philibert mégis ügyetlenül, sután, vizuális és drámai ötletek híján rendez, így az operatőri és vágói teendőket is nyakába vevő szerző pusztán kötelező köröket fut, lélektelen iparosként veszi sorra az uszályon sorakozók hétköznapjait, de képtelen mélyre ásni. Illusztrál, de ritkán elemez, így 109 perce némileg többnek érződik, fészkelődésre késztet és legfeljebb pillanatokra vonja be szemlélőjét az egyébként felvetések garmadával kecsegtető mikrouniverzumba.

Beszélő fejek sorakoznak, végül néhány hosszú snittbe ágyazott távoli csoportfelvétel is készül, de Az Adamanton inkább tűnik egy unottan szerkesztett házivideónak, mint érett karakterológiával és rendezői vízióval támogatott dokumentum-látomásnak. Önmagukat játszó páciensei sokat beszélnek, gyakran elképesztően közel merészkedik tekintetükhöz a felvevőgép, de Philibert örökké befalazza az emocionális kötődésre szolgáló figuraréseket, ezért munkája inkább távolít bennünket a szellemileg visszamaradottak közösségétől. Valamennyien kidolgozatlan, csupán pár tulajdonságra redukált alakok maradnak. Jut ugyan nekik pár izgalmasabb rezdülés, de az érdekes próbálkozásokat folyton kiszorítják a túlmagyarázott, jellegtelen passzusok.

Találkozunk napirendet összeállító pszichológussal, empatikus gondozóval, orvos és beteg interakcióba lépnek, vagyis nincs rigid hierarchia a két tábor között. Mindig érezzük, virágba borulhatna a drámaiatlan, epizodikus, olykor leblendékkel határolt elbeszélés, de Az Adamanton végig adós marad olyan szituációkkal vagy karakterpillanatokkal, melyek többé varázsolhatnák a játékidőt egy fásult intézetlátogatásnál. Talán állapotokat kívánt vászonra ültetni Philibert, innen jöhetnek az objektíven szemlélt párbeszédmaratonok vagy a ritka, filmkészítés és felvétel határait bontogató alkotói közbeavatkozások, csakhogy e mű hangulata alig nyújt többet az eseménytelenségnél, ugyanis ha a figurák vagy a helyzetek nem hoznak tűzbe, a dokumentarista közelítésmód is darabjaira hullik. Hiába bonyolódik párbeszédbe egy idősebb hölgy és egy fiatal srác, felszámolva a generációs különbségeket, esetleg hiába nézzük 5-10 percen át egy bentlakó gitárpengetését, festőtörekvéseit, ha maguk a natúrszereplők csak információkat bifláznak és Philibert sem képes – kimondott szándéka dacára – sorsdöntő pillanatokat megragadni.

Igaz, segít a dolgozaton néhány finom humorú jelenet, melyben a környezetükre reagáló mentális sérültek rendhagyó viselkedése csal néhány mosolyt az arcunkra, de Az Adamanton zömmel képtelen a látottak érdemi árnyalására. Tudomásul veszi a nyilvánvalót, tehát a szellemileg sérültek létét, de Philibert csak téblábol körülöttük – fordulópontként egy leszavazott művészhölgy vagy a múlt családi tragédiáit filmek, képregények, zene révén értelmezni igyekvő Frédéric Prieur beemelése nevezhető meg. Jóllehet, Az Adamanton fő vállalása a művészetek transzformatív erejének vizsgálata, netán az önmagunk meghaladását célzó páciensszándék részletezése, a direktor csak szőrmentén boncolgat egy újabb, kihagyott ziccernek ható lehetőséget.

Persze, véletlenül sem jegyezhetjük le, hogy e mű tudatlanságba merülve, sértőn bánna a periférián mozgó szereplőkkel, mi több, közönnyel sem viseltet irántuk. Csupán ürességtől kong az egész, veszendőbe megy egy láthatóan emberségre vágyó auteur törekvése. Ugyan a rendező párszor táltosodik, a magát a Wenders-féle Párizs, Texas egyik testvérkarakterével rokonító Prieur szomorkás, kamerába mondott elmúlás-vallomása az önreflexió, helyesebben fiktív-és dokustíl kölcsönhatásának iskolapéldája. Jól érződik bennük, hogy a 8 és ½, az Amerikai éjszaka, valamint a Kairó bíbor rózsája poszterei kizárólag a megmutatás pőre gesztusával képesek arra, amire a korábbi, nagyjából 100 perc nem. Fiktív cselekményszövés és dokumentarista ábrázolásmód nászából vezetik le, hogy a celluloid vagy a zene tényleg életeket reformálhat, perifériára rekedteket bírhat önállóságra, esetleg kérdésfelvető attitűdöt hoz létre bennünk.

Ettől függetlenül Az Adamanton kreativitást alig felszínre juttató, rendkívül konzervatív munka. Premier plánjait ugyancsak fantáziátlan nagytotálokra cseréli, valamint néhány repetitív, fodrozódó vízfelület-beállítás erejéig gyönyörködhetünk a Szajnában, valószínűleg a lassú, részvétlenül múló időt jelképezve. Philibert karcos dokurealizmus helyett zömmel statikus képrendezésre voksol, így alkotását legfeljebb a tradicionális plánszerkezet választja el a rendezetlen felvételektől – Az Adamanton egyhelyben toporgó, végső másodpercei dacára a mentális sérültek iránti érzékenységünket cseppet sem mélyítő sétagalopp.

Szabó G. Ádám