Fitnessfasizmus

Tinidrámája (Kedves Rita), szerzői horrorja (Hotel), vallásbírálata (Lourdes), netán a Kleist öngyilkossága ihlette, német romantika idején játszódó, unikális tónusú melodrámája (Őrült szerelem) után az osztrák rendező magabiztosan libbent angol nyelvterületre. Noha A boldogságvirág nem tartozik Hausner sikerültebbjei közé, megteremtette annak feltételeit, hogy dilemmái egyetemes környezetben is működjenek – a Club Zero továbbviszi az aktualitásokra húzott narratívát, valamint a kellő pillanatban rajzolja el azt vagy helyezi a realitás talajára.

Globális felmelegedésről, környezetvédelemről beszélnek a szereplők, illetve növényi tápanyagok, megfelelő étkezés kerülnek szóba, ilyen rangban a Club Zero mintha a hortikultúra örömeit és visszásságait centrumba helyező A boldogságvirág folytatása lenne. Biodiverzitásról szónokoló tanulmányához pontos emberismeret járul. Rikító sárgában, kékben, pirosban, rózsaszínben pompáznak a mértanilag strukturált belső terek, valamint a karakterek is egyszerre ismerősek, ugyanakkor parodisztikusak, vagyis Hausner a szatírában érdekelt. Önmagában a mű felvetése, azaz a diákjait különórán – a címbéli Club Zeróban –, idővel szektaszerűen öntudatos étkezésre nevelő Miss Novak (részben névrokon A tanári szoba főalakjával, igaz, a német kolléga idealizmusa nélkül) színrelépése is beszédes. Nemcsak egy problémáit feldolgozni képtelen jedermann próbálkozásait nézzük, a mű legfőbb tematikai irányvonalaiból rendre új drámai konfliktus sarjad: a tanár-nebuló-kapcsolat mellett a Club Zero ügyel rá, hogy a mind toxikusabb viszony külvilágra gyakorolt hatásai is érvényesüljenek.

Szembesülünk vele, mekkora nyomás helyeződik a hirtelen új táplálkozási szokásokra vetemedő gyerekek szüleire. Bepillantást nyerünk abba, mindez hogyan borítja fel az addig biztonságosnak tűnő nagypolgári lakot, tehát burzsoáziakritika rajzolódik ki előttünk – a Club Zero olvasatában maguk a felnőttek is önzőn, hamis ideákba merülve teremtik meg életterüket és e csalóka illúzió révén döntenék el, pontosan mit tegyenek a csemetéik. Velük szemben Miss Novak autonómiára oktat, csakhogy az ő szándékai is morálisan kikezdhetők, azaz úgy tűnhet, Hausner kollektivista csordaszellem és felszabadító individualizmus ütköztetésére fektet hangsúlyt, de valójában úgy érvel, mindkét tábor, vagyis a biztonságosnak hitt otthon és az autoritásszerepbe emelkedő iskola egyformán önelégült erőszakintézmények, melyek csak a saját nézeteiket hajlandók rá testálni az érzékeny korban lévő, befolyásolható egyénekre. Elképesztően lényeges az önkép-kérdéskör a Club Zeróban és véletlenül sem csak a szülők perspektívájából: Ben, az egyik növendék például azért veszi fel Miss Novak óráját, mert kizárólag így juthat magániskolai ösztöndíjhoz, holott a szülei képtelenek finanszírozni az iskoláztatását, e fénytörésben az osztályellentét problémája is terítékre kerül. Hausner zsenije pedig ebben áll, vagyis képes önálló organizmusként szemlélni az elit középiskola és magánélet világát is, a Club Zero tűpontos freskót skiccel.

Gyermekportréként ugyancsak jelesre vizsgázik, mivel a tanárnővel viszonyt kezdeményező, operalátogató Fredre legalább annyira összpontosít, mint a szabálykövető Elsára vagy a cinikus Ragnára, de Hausner akkor sújt igazán mélyre, ha a film legriasztóbb jelentésrétegét kell boncolgatnia: a Club Zeróból egyrészt kiderül, hogy a tantestület, élén a műmosolyt felvevő igazgatónővel némán, voltaképpen bűnpártolóként tűri az abszurdból zsarnokiba torkolló szituációt. Másfelől nyilvánvaló, hogy Miss Novak saját gyermektelenségéből fakadó torz anyai ösztöneit szabadítaná rá diákjaira, akik idővel mantrákba („Ez csak hit kérdése.”), meditációba és totális fanatizmusba züllenek, azaz a Club Zero kisközössége látszólag egy progresszív, kortárs, baloldali ideológiát emel pajzsra. Csakhogy az iránymutató, fejlődésre szolgáló jó szándék valóban személyes pokolhoz vezet – Novak önmagát sem ismeri, amely révén újabb reflektálatlanokat ránt magával, így a baloldali eszmék szélsőségekbe csapnak, radikalizálódnak, olyannyira, hogy végül kollektív pszichózist („folie a deux”) idéznek elő. Naturalista szimbólumok, jelesül megevett, aztán műanyagdobozba okádott, hányadékként elfogyasztott süteménymaradványok, kimerültség jelzik e mentális vakvágányt: a színpompás falak mögé örökre belopja magát az őrület, a Club Zero pedig egyre groteszkebb epizódokat választ a problémák kivesézéséhez.

Hausnert a zárlatban sem hagyja cserben stílusérzéke. Pesszimista fináléjában ugyanis tovább zakatol a fanatizmus káros eszméje, mely újabb mikrocsoportba rágja be magát: a Club Zero utolsó, állóképpé merevedő tableau vivant-ja hangsúlyosan, csupán tekintetekkel, nagylátószögű vágóképpel, beszédes közelikkel dörgöli a képünkbe, nincs többé kiút. Diktatúra leselkedik ránk, amennyiben tudatlanság uralkodik és jön valaki, hogy saját arcára formálja a teljes sivárságot – a Club Zero ilyen rangban nemcsak a Haneke vagy Seidl fémjelezte osztrák Feel Bad Cinema, de az abszurdot, egzisztencializmust is csúcsra járató görög weird wave (Kutyafog) kései reprezentánsa, míg Jessica Hausner továbbra is a közösségeket szétvető diszfunkcionalitások krónikása.

Szabó G. Ádám

Club Zero (2023)

Rendező: Jessica Hausner

Szereplők: Mia Wasikowska, Sidse Babett Knudsen, Elsa Zylberstein, Mathieu Demy, Luke Barker