Értékes alkatrészek

„Megkérem a tisztelt egybegyűlteket, hogy a továbbiakban ne használják a ’cigány’ és a ’roma’ szavakat” – hangzik el a film egyik pontján, majd a jelenetben természetesen elhangzanak ezek a szavak. De hogyan is lehetne kikerülni őket, amikor végtére is vagy így, vagy úgy, vagy mindkét módon megnevezünk egy népcsoportot a hétköznapi nyelvben éppúgy, mint a szakszövegekben. Tesszük ezt mindenféle felhang és szándék nélkül, egyszerűen azért, mert működtetjük a megnevezéseinket akkor is, ha jól tudjuk, hogy ezek sok esetben félreérthetők, mert folyamatosan szennyeződnek, mindenféle tartalommal vannak megterhelve, ezekben pedig a jóindulat éppúgy megvan, mint a sandaság. De hogyan tudnánk cigányokról és nem-cigányokról beszélni a minket megelőző nyelvhasználók nyelvi tevékenységétől mentesen? A filmben ugyanakkor ebben és a többi jelenetben az alkotók többszörös csavarokat alkalmaznak, jól tudják ugyanis, hogy lehetetlen teljesíteni a fenti kérést – persze jobb és kockázatmentesebb lenne hallgatni, de a Háromezer számozott darab éppenséggel egy sor kockázatot vállal.

Az elsőszámú kényes ügy talán a szereplők kizsákmányolása. A film elején és végén hallható és olvasható közlések mintha ellentmondanának egymásnak ezzel kapcsolatban: a színészek ugyan a saját szövegeiket használják és mondják el, tudjuk meg a film elején, ugyanakkor a stáblistában az alkotók szétválasztják a színészeket és a történeteiket (ahogy a filmekben ki szokták írni, „ez egy kitalált történet, minden egyezés a valósággal a véletlen műve”). A filmbeli csavarokra azonban mi is rátehetünk egyet: a cigány vagy roma – ezek szerint valóban nem tudunk szabadulni elhasznált szavainktól – színészek a saját nevükön szerepelnek, az őket szó szerint használó rendező és színházigazgató pedig kitalált néven, azaz őket nem fenyegeti a színész és szerepe azonosításának veszélye. Kitárulkozó roma szereplők az egyik oldalon, akik a saját bőrüket viszik a vásárra, azaz a színpadra, illetve kitalált neveket viselő fehér ember-nagyfőnökök a másikon, ők csak eljátsszák a szerepüket. A natúrszereplők persze néha elszabadulnak alkotóik kezéből, és önálló életre kelnek – ez történik abban a jelenetben, amelyben a társulat tagjai egy sajtótájékoztatón lenácizzák a megjelent soknyelvű nemzetközi újságírói sokadalmat. A Háromezer számozott darab azonban azért zavarbaejtő, mert összekeveri a kitalációt a valósággal, amennyiben hiperfikciós részletek váltakoznak dokumentaristákkal, színházi előadások jelenetei azokkal a terepmunka-tapasztalatokkal, amelyek alapján az előadások létrejöttek.

Kezdjük a film utóbbi összetevőjével, azzal a valamivel, amit valóságnak szeretünk nevezni. Nincs mese, a film a maga sokszoros tükörszerkezetével megmutatja a magyar társadalom kettős roncsjellegét: nyolcmillió gádzsó (amazoknak „paraszt”, a filmbeli angol feliratokban „fehér” – nem tudunk ebből kikeveredni) az egyik oldalon, egymillió brazil (nem nagyon érdemes újabb zárójelet nyitni) a másikon, akik nem és nem tudnak egymással mit kezdeni – két roncstársadalom együtt alkot egy közöset, amely persze egyáltalán nem közös. Mindebben persze nagy szerepet játszik az öngyarmatosítás, ami furcsa módon a többségiekre is jellemző. Az egyik példa: a rendező mintha felkarolná az ő roma embertársait, a német színházi ember pedig lehetőséget ad a bemutatkozásukra – de ők is küzdenek valamiféle Tamás bátya-szindrómával. A másikra idézhetjük azt a szereplőt, aki ismételjük meg újra, önmagát alakítva kifejti, hogy ugyan cigánynak született, de nem cigány, mert éppenséggel nem árul drogot, egyébként pedig rendszeresen fürdik – na de ki állította róla vagy a testvéreiről (mű-gettónyelven: tesók), hogy dílerek és koszosak? Itt van a film egyik legnagyobb poénja is, talán megbocsátják a kiszerkesztését azok, akik a filmet csak ezután akarják megnézni: mivel a nevezett szereplő nem érzi magát cigánynak, a szerepét egy fehér bőrű, kék szemű, szőke színésznek adja át.

A film másik vonulata a fikciós elemek széles kínálatát adja: van itt elképesztően groteszk kiállítási jelenet, amelyben az egyik szereplő egy ismerős lányt próbál külföldről hazamenekíteni, parodisztikus az ugandai színházi társulat, a tagjai sorsának alakításában a magyar rendező vállal szerepet, de ide lehetne sorolni a rengeteg önparódiát is (a szuperliberális rendező felesége természetesen színesbőrű, de magyarul úgy beszél, mint minden rendes magyar ember, mivelhogy Budapesten született). Minden igaz itt, de mindennek az ellenkezője is, ám pontosan itt van a film legérzékenyebb pontja: a rasszizmusról próbál beszélni egy rasszizmussal ezerszeresen fertőzött nyelven, tehát maga sem mentes semmi olyasmitől, amitől a környezete sem az.

A film ugyanakkor nagyban épít a színház egyezményes jellegére, hiszen folyamatosan hangsúlyozza saját kettős természetét, a színpadi stilizáció meglétét illetve azt, hogy mindez amúgy a valóságból vétetett. A leginkább sokjelentésű trükk a film címében foglalt háromezer számozott alkatrész története: a berlini színpadon felépítenek egy eredeti, alkatrészenként talán Ózdról Németországba cipelt házat – mindezt a film többszörös fénytörésbe helyezi, amivel egyszerre mutat rá a magyarországi cigányok helyzetére és a helyzetük ábrázolhatatlanságára. Egyáltalán: arról, amiről a Háromezer számozott darab a maga csináltan, vállaltan és programszerűen darabos módján szólni próbál, arról sajnos sem hallgatni, sem beszélni nem lehet ma már.

Szíjártó Imre

Háromezer számozott darab. Magyar film, 2023

Szereplők: Farkas Franciska, Pápai Rómeó, Pászik Krisztofer, Varga Norbert, Oláh Edmond (a saját nevükön játszanak), Wieland Spech (színházigazgató), Horváth Kristóf (rendező)

Forgatókönyv: Lengyel Balázs, Császi Ádám, zene: Kalotás Csaba, operatőr: Balázs István Balázs, vágó: Kollányi Tamás, Kővári Szabolcs

Rendezte: Császi Ádám