Élni

AKIRA KUROSAWA: IKIRU

Egy idős férfi ül egy játszótéri hintában, és az éjszakai hóesés közepette távolba révedő tekintettel énekli a „Life is short” című dalt. Ez az egyik legszebb, érzelmileg legkomplexebb jelenet, amit Akira Kurosawa valaha forgatott – márpedig ez nála nem kis szó. A férfi: halálos beteg. A játszótér: teljesítmény. A dal: megnyugvás. De idáig hosszú út vezetett – és ez még mindig nem az út vége.

Az első kép egy röntgenfelvétel Watanabe Kanjiról (Shimura Takashi, Kurosawa egyik állandó színésze A júdó történetétől az Árnyéklovasig), vagyis belülről haladunk kifelé: először a benne növekvő rákot látjuk, ami onnantól kezdve meghatározza őt. Watanabének fél éve van hátra, keserűséggel, félelemmel, hitetlenkedéssel néz szembe a halállal. Nem azért, mert olyan szép, tartalmas, gazdag életet él, hogy kár hátrahagyni, éppen ellenkezőleg: azért, mert már nagyon régóta nem él, pusztán csak létezik, sőt vegetál. Nem ért el semmit, nem hozott létre semmit, nincs érték, ami marad utána. Watanabe egy szürke hivatalnok, papírokat tologat és pecsétel egy nagy, gusztustalan, kizárólag önmagáért létező bürokratikus rendszer jelentéktelen, és még annak is rozsdás fogaskerekeként. És ráébred, hogy a fejfájára akár azt is írhatnák: „Meghalt, de nem is élt igazán.”

Watanabe nekiáll, hogy értelmet találjon az életének, hogy legyen mit hátrahagynia, amikor üt az órája. Első reflex: éjszakai élet, bár, ital, zene, nők, szórakozás. De a vége kudarc, bár legalább elvezet egy felismeréshez: az élet nem egyenlő az élvezetekkel (itt énekli először a „Life is short”-ot: a kocsma közönsége megkövülve hallgatja, fájdalmas és gyönyörű jelenet, Shimura tekintetétől megszakad a néző szíve). Második reflex: ki a papírhalmok közül, de nagyobb lépéssel, a piahegyeken, a könnyelműségen túlra, és igazi emberi kapcsolatot találni. De ez is kevés. És akkor Watanabének eszébe jutnak azok a nők, akik korábban egy játszótér felépítését kérvényezték a hivataltól: kérésüket a bürokrácia megcsócsálta és kiköpte, a nőket órákon át ide- odaküldözgették a tisztviselők közt, mire ők végül fáradtan feladták. Watanabe a fejébe veszi, hogy megvalósítja a tervüket, és kerül, amibe kerül, halála előtt még megépítteti azt a játszóteret.

Az Élni (Ikiru, 1952) Watanabe személyes drámája mellett (amit az Ivan Iljics halála ihletett) egyben reflektálás az akkori Japán társadalom állapotára is: az ország még sok évvel később is a második világháború elvesztésének sokkjában ténfergett, egy egész, büszkeségre nevelt nép próbált úrrá lenni a kollektív traumán, és értelmet találni a mindennapokban. Watanabe sikerrel jár: nem csak megtalálja a célját, de meg is valósítja azt. Vagy mégsem?

A játszótér megépítésének folyamata érdektelen Kurosawa számára. Amint hőse rájön, hogy tudja megmenteni magát az értelmetlen haláltól, a cselekmény ugrik öt hónapot, a temetés utáni virrasztására. Családtagok és kollégák emlékeznek Watanabére, isznak, beszélgetnek, és bálványozzák a hőst, amiért megreformálta a hivatalt, és eredményt csiholt elő a bürokrácia nyomorúságos látszatrendszeréből. De valami nem stimmel. Egy-két gúnyos megjegyzés itt, egy kis fejrázás ott, Kurosawa pedig lassít: a drámát mindaddig szolidan, mégis látványosan aláfestő képi megoldások, a közelik és távolik váltogatásai, a bravúros beállítások most letisztult, távolságtartó képekké degradálódnak. Most vagyunk csak igazán „kívül”, tárgyilagosan szemléljük az ítéletet, amit társai és rokonai Watanabéról hoznak. A bő háromnegyed órás jelenet keserű iróniába torkollik: az emberek megegyeznek, hogy egykori kollégájuk örökségét tovább kell vinniük, munkájukkal értéket kell teremteniük, ahogy ő tette – de másnap, az alkoholgőzös siránkozás elmúltával minden visszazökken a régi kerékvágásba. Értéktelenség, értelmetlenség, személytelenség, a papírhalmok közepette látszatemberek.

Ahogy egyre idősebb lett, Kurosawa úgy ábrándult ki egyre jobban az emberekből, az emberiségből, és ez a változás látványosan tetten érhető a filmjein. Korai műveiben a hős (akit akár minden fenntartás nélkül, tényleg lehetett hősnek nevezni) felülemelkedett a kihívásokon, helyesen cselekedett, és győzedelmeskedett, de A vihar kapujában idején már deus ex machinára volt szükség, hogy helyreálljon a világ rendje, az Élni-ben pedig Watanabe diadala csak látszólagos. Nem volt rá képes, hogy maradandó változást hozzon, igaz, legalább a saját életét „megmentette”.

Vissza a játszótéri jelenethez: Watanabe hintázva énekel a hóesésben, a kontraszt a korábban említett kocsmai dalolással döbbenetes és katartikus. Nincs több keserűség, nincs több megbánás, átvette a helyüket a csendes beletörődés, a megnyugvás, a „megcsináltam” pihentető érzése. Íme, egy férfi, aki elérte a célját, és elégedetten várja a halált. Nem fél többé.

Lehet, hogy Kurosawa hite megingott az emberekben, de mélységes, roppant humanizmusa nem hagyta el soha. Az író-rendező, aki képes volt többek közt eposzi akcióra (A hét szamuráj), gonosz fekete humorra (A testőr) és apokaliptikus Shakespeare-adaptációra (Káosz), az Élni-vel meghitt, gyönyörű emléket állított az életigenlésnek, a „soha nincs késő”-nek, az egyén képességeinek – és a korlátainak.

Rusznyák Csaba