Elme-performansz

MADELINE A MÉLYBEN
Lerágott csont őrület és művészet egybefonódása, ám szerencsére – mint rengeteg egyéb témában – itt is akad új a nap alatt. Josephine Decker tavalyi Sundance-szenzációja hipnotikus és zsigeri élménnyel kecsegtető független diadal, a Madeline a mélyben unalomig ismert coming-of-age story-dramaturgiát bont részelemeire, hogy saját kötőanyagából valami teljesen újszerűt, meglepőt alkosson… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

MADELINE A MÉLYBEN

Lerágott csont őrület és művészet egybefonódása, ám szerencsére – mint rengeteg egyéb témában – itt is akad új a nap alatt. Josephine Decker tavalyi Sundance-szenzációja hipnotikus és zsigeri élménnyel kecsegtető független diadal, a Madeline a mélyben unalomig ismert coming-of-age story-dramaturgiát bont részelemeire, hogy saját kötőanyagából valami teljesen újszerűt, meglepőt alkosson.

Szürreális anti-felnövésregéje az önfelfedezés tematikáját gazdagítja pluszrétegekkel: a 16 éves kamasz-címszereplő egyfelől roppant érzékeny korban próbál rálelni az őt helyes útra terelő vezérelvekre, másfelől a direktornő az anyjával, hovatovább, más nőkkel való kapcsolatát is nagyító alá helyezi. Terítékre kerül a szülő-gyermek viszony, ugyanakkor a Madeline a mélyben revizionista mester-tanítvány drámának is titulálható. Deckert leginkább szélsőséges, ingatag érzelemvilágú főszereplőlányának útkeresése, valamint percepciója foglalkoztatja és vizualitását is ennek rendeli alá. Formába öntött, jól kiépült látószög, vagyis a Realitás helyett – a magyar címhez hűen – mélymerülésben részesülünk: hallucinációk, lázálmok, tehát a Szubjektivitás dominálja a mozi legtöbb pillanatát. A főszereplőlány bőrébe bújva vagyunk kénytelenek sertepertélni, így a néző is hasonlóan dezorientálttá züllik, mint ő – hosszas felvezetés, sőt, érzékelési manipuláció után döbbenünk rá, mi zajlott le valójában és mi bonyolódott pusztán Madeline fejében, vagy egyáltalán nem kapunk fogódzókat, így Josephine Decker remekműve príma tudatfutamként rögzül a retinánkban.

Vasalós bántalmazás-etűdre felel egy New York-i, abszolút banálisan celluloidra vitt, fragmentált életepizód, ekképpen a film nemcsak felfüggeszti, de egymásba is olvasztja leírhatatlan álomszerűség és a kézzel fogható földhözragadtság dimenziót. Improvizatív, naturalista párbeszédekre húzott mumblecore-stratégia ötvöződik a quirky cinema avantgárdba hajló stilizációjával: örökre Madeline perspektívájában rekedünk, csupán egy megbízhatatlan elbeszélőre támaszkodhatunk. Decker olyannyira ügyel a részletekre, sőt, a film textúrájára, hogy fakó-karcos premier plánokat rendel a főkarakterhez, beleejtve minket az intenzív szubjektivitás labirintusába, aztán hirtelen féltávoli vagy nagy látószögű snittekkel váratlanul ki is ránt bennünket onnan: Ashley Connor operatőr gyakran a színes bőrű tini rezdülésein, arcán, pórusain hagyja kameráját, tovább nyomatékosítva Madeline talajvesztését. Ködbe vesző kontúrok, elmosódott arcok, kézikamerás vágóképek, homályosan filmezett szereplők reflektálnak a főalak mentális betegségére, ám – az egyik kedvencének nevezett Fekete hattyúból, illetve az Egy hatás alatt álló nő és a Premier Gena Rowlands tour de force-aiból jócskán merítő – Decker még ezeken túl is szolgál új trükkökkel. Nemcsak egy higgadt anya-lány dialógus, egy autós együttlét vagy egy parki relaxáció gyors diszharmóniába fordulása hangsúlyozza Madeline pozícióvesztését, a rendezőnő más formanyelvi megoldásokat is bevet. Leleményes állatszimbolikájával macska, disznó és teknős perspektívájába bújtatja Madeline-t: újfent tort ül a hipnózis, a főszereplő egyre kevesebb szállal kötődik a valósághoz és szintén kérdéses, problémáira enyhet nyújthat-e az introvertációba menekülés?

Zavaros érzékelésén, kiszámíthatatlan hangulatváltozásain és a mindezeket hangsúlyozó kísérleti mozis nyelvezeten kívül a Madeline a mélyben tematikai tartalékai sem maradnak kiaknázatlanok – Decker ilyenkor azt vizsgálja, hová tartozik a főszereplőnő. Hátat fordít a mamájának, Reginának és nem foglalkozik többé a régi családjával vagy az improvizációs színházcsoportot vezető Evageline matriarchális szemszögét veszi fel és egy új, színészekből, színésznőkből álló családmodell igájába hajtja a fejét? Az utóbbi hölgy Sztanyiszlavszkij-módszert/ method acting-technikát idéző munkamódszere tovább árnyalja Madeline szubjektív-hallucinációs kibillentségét: arra kéri, veszejtse el önmagát és hétköznapi problémáit desztillálja a performansz-művészetben. Míg korábban – plusz a mozi egyik legnyomasztóbb jelenetében – a vélhetően bipoláris zavarban szenvedő 16 éves zúgások, dünnyögések, remegő kameraszögek társaságban szakadt el anyjától és vette nyakába a sötét, fényszóróktól, neonoktól izzó New York-i éjszakát (fizikailag is távolodva az egészséges percepciótól, a rendezett valóság birodalmától), addig az Evangeline-hez csatolható percekben felmerül a kérdés, vajon irányítható-e a főfigurában lüktető, zúgó, örvénylő káosz? Decker lemond a dogmatikus világképről, kérdésfelvető, dilemmákra bíró, gondolkodásra serkentő szerzői pozíciót vesz fel, ráadásul audiovizuálisan képzi le a mű centrális témáját felnőtté válásról, önazonossá alakulásról. A homályos-deformált plánok mellett tompa zúgások, hirtelen zörejek, fény-árnyék játékok játszanak a komfortérzetünkkel.

Táncra és mozgásra vetítve is működik ez az alkotói hozzáállás: a macska és disznómaszk mögé kényszerített experimentális színészek vagy Evangeline új érzéki tapasztalatra tesznek szert, ismerős benyomásokról mondanak le egy jóval kaotikusabb impresszió-halmaz javára, így a velük ismét azonosuló néző nemcsak Madeline érzelmeibe pillanthat, de az újdonsült karakterek kiszámíthatatlan nézelődéséből, sötétben tapogatózásában is ízelítőt kap – és Decker ezúttal sem felejt el összetetten gondolkodni. Szerelmi és szülői kapcsolatokat fordít le a mozgókép nyelvére, expresszív szcénáiban hol Madeline mozdul rá Evangeline élettársára, hol a címszereplő lány elfojtásai robbannak felszínre iszonyatos erővel, helyünkről kiborító üvöltésként-remegésként: úgy tűnhet, a főkarakter döntött, új útra lépett, az élete révbe ért, ám ez aligha védhető álláspont és korántsem ennyire egyszerű. Deckernél ugyanis az a kérdés, ha végül totálisan átalakulunk, másnak szenteljük a napjainkat, az mennyi biztonsággal jár? A Madeline a mélyben ilyen rangban nem teszi le a voksát egyik oldal, vagyis a kiszámítható-domesztikált, otthoni anya-világkép és a progresszivitást, felszabadulást hirdető új performansz-közeg mellett sem.

Hagy gondolkodni, nyitott befejezést hoz létre: a rendszertelen színházi mozgáselőadás után Madeline továbbra is elveszett, a zárósnitt természeti zajai (metró, csiripelés) és a szürke betonrengeteg szorításában kóválygó tinédzser, akit nem biztos, hogy a végső tánc megváltásra kényszerített. Segít-e rajtunk a művészet, vagy csak mélyíti a traumáinkat? Ha úgy döntünk, kiszakadunk a bennünket visszatartó otthonból, rálelünk-e egy újra vagy az is csak ide-oda dobál bennünket? – Helena Howard ösztönös tehetsége (a rendezőnő a David Harrower Blackbird című színdarabjából előadott monológja után vette őt szárnyai alá), a Te meg én és minden ismerősünk után az indie-szcéna reprezentatív figurájává nőtt Miranda July színrelépése, illetve a mumblecore-pára Joe Swanberg oldalán is ténykedő Josephine Decker magabiztos, lendületes rendezése az utolsó pillanatig hisz a provokációból sarjadó nézői gondolatáramlatok szüntelen zakatolásában.

Szabó G. Ádám