Elfújta a szél

CHRISTIAN PETZOLD: BARBARA

Ha az Új Berlini Iskola sztár-művészének számító Christian Petzold előző munkája, a Jerichow A postás kétszer csenget – és konkrétabban Visconti Megszállottságának – történetét ágyazta kisrealista német miliőbe, akkor a Barbara a Casablancával teszi ugyanezt, csak éppen a fojtogató NDK-s világba visszavetítve.

Petzold nem először nyúl amerikai-hollywoodi történetmaghoz, hogy abból bontsa ki sajátos Németország-vízióját: a jelenben céltalanul bolyongó egykori RAF-terroristák történetét megfestő Belső biztonság a tinédzser-filmek boldogságkeresését ötvözte a politikai thriller klausztrofób suspense-ével, a töredékes szerkezetű Kóbor lelkek szintén egy kiforgatott, groteszk coming-of-age történetet regélt el, míg a Yella a független amerikai horrorok egyik elfeledett gyöngyszemének számító Lelkek karneválját gondolta újra kortárs kapitalista közegben. Ám Petzoldot a felelevenített zsánerekben és átemelt történetkezdeményekben nem a fordulatos cselekményvezetés, de még csak nem is a túlcsorduló érzelmek érdeklik: olyan örökérvényű sztorivázakat talál a klasszikus hollywoodi elbeszélések alapjaiban, amelyeken keresztül Németország-kritikáját, egy jéghideg-geometrikus lakónegyedekben éldegélő, egymástól elidegenedett nép hétköznapjainak tűpontos látleletét vázolja fel. Hősei az én- és boldogságkeresésbe fagyott, helyzetükből kétségbeesetten kitörni igyekvő kisemberek, akik azonban menetrendszerűen buknak el az emberi gyarlóságoknak (árulás, birtoklásvágy, stb.) és a kikerülhetetlen társadalmi realitásoknak (szegénység, árvaság, stb.) köszönhetően. Klasszikusan metszett, közérthető történeteket mondanak fel Petzold filmjei, ám a rendező távolságtartó, szemlélődő stílusba csomagolja őket, amelyben a kiürült, inhumánus táj és az ember közötti kapcsolat lehetetlensége legalább olyan hangsúlyossá válik, mint a belső nyugalmat és békét szétmaró akusztikus zörejek, zajok kiirthatatlan jelenléte.

Látszólag a Barbara is zökkenőmentesen illik az Új Berlini Iskola (Angela Schanelec, Thomas Arslan, Benjamin Heisenberg, stb.) által képviselt melankólia-marta, realista filmvonulatba és Petzold szerzői vízióinak sorába egyaránt. Névadó hősnője egy NDK-beli doktornő, akit – miután kiutazási kérelmet igényelt az NSZK-ban élő szerelméhez – egy vidéki kórházba „száműznek”, ahol a főorvos, André rendszeresen jelentéseket ír róla. André azonban csak kénytelen-kelletlen jelent a Stasinak: ő is egy vidékre telepített, kegyvesztett doktor, mint Barbara, aki hamar elkezd érdeklődni sorstársa iránt. Barbara lassan, de biztosan kezd megbarátkozni újdonsült, kiábrándító helyzetével, ám miközben eleget tesz orvosi kötelességeinek, titokban nyugat-német szerelmével találkozgat az erdőben, aki nyugati cigarettát és márkát csempész át neki, és Barbara megszöktetését szervezgeti. Ám Barbarában nem csak a helyi munkatáborból el-elszökő, agyhártyagyulladásban szenvedő Stella – és a többi beteg – iránt táplált felelősségérzet, hanem valamiféle gyengéd (talán baráti?) érzelem is felmerül André irányában, így adja magát a kérdés: menni vagy maradni?

Petzold a Belső biztonsághoz hasonlóan, fojtó visszafogottsággal festi meg a lakásába, munkahelyére bebörtönzött doktornő kisrealista miliőjét; a veszélyhelyzetet jelző zajok (kocsiérkezések), az egy-egy rövid kimozdulást követő házkutatások mind-mind bebetonozzák a paranoia hangulatát. Petzold a kortárs kapitalizmus önös érdekű, üzletnek álcázott zsarolás-ügyleteit bonyolító emberekben (Yella) ugyanúgy meglátja a szobormerevségű, elhidegült inhumanitást, mint a kiterjedt honeckeri besúgó-rendszerben, ahol a házvezetőnő vagy egy kolléga ferde pillantása elég ahhoz, hogy Barbara újból alapos (fizikai) átvizsgáláson menjen keresztül. A bizalmatlanság, a távolságtartás a gyomorsav természetességével és hatásosságával marja szét az emberi kapcsolatokat, ám Barbara meglepő módon, pont az NDK-beli kisvárosban talál ennek ellenszerére: a fogságban tartott, kihasznált menekültlánnyal és Andréval vállalt sorsközösségben. Petzold a klausztrofób belsőknek egyre inkább kettős árnyalatot kölcsönöz, az otthon-meleg, barnás szobák ugyanolyan mértékben nyújtanak menedéket, mint amennyire elhatárolják a benne lakókat. A Barbara szimbolikájának gazdagságát mutatja, hogy ezzel párhuzamosan a szerelmével való találkozásnak helyszínt adó erdő az önfeledt beteljesedést, a szabadságot jelentő környezetből szép lassan szorongással bélelt hellyé válik, ahol a folyamatosan, fülrepesztő hangerővel zúgó szél már-már mitikus nagyságú, destruktív hellyé avatja a két ország közti senkiföldjét alkotó természetet. Barbara menekülésének végpontját jelentő tengeri epizód ennek a tendenciának a betetőzése: a szabadság ígérete helyett a robosztus víztömeg mindent elnyelő félelmetessége hangsúlyozódik.

A zajos hang-szimbolikát leszámítva a Barbara egy csendesen csordogáló háromszög-történet, amiben Petzold kettős elkötelezettségének megfelelően nem csupán egy sajátos társadalmi miliő rajzát vázolja a maga szürkészöld színeivel, hanem egy keresztúthoz ért élet elfojtott drámáját is vászonra viszi a maga néma szenvedéseivel, légüres térben robbanó szenvedéseivel. Petzold korábbi drámáinak atmoszféráját átmenti a Barbarába, de végkövetkeztetésében, a történet szálainak elvarrásában már jóval engedékenyebb, mint korábban: mint a Belső biztonságban, a múltból ittragadt árnyék-emberekkel megbocsájtóbb, mint kortársainkkal, és engedi, hogy a kietlen tájképek és az embertelen zajok közé belopózzon a remény halk hangja is.

Soós Tamás