Életdioráma

Új produkciója 1955-ben játszódik egy fiktív, sivatagi, poros városkában, melynek lakói épp harmadik típusú randevúban érdekeltek. Rögtön adná magát, hogy a direktor a tárgyalt évtized vörös veszedelemnek odavágó inváziós sci-fijeit, netán a ’70-es évek gigantikus hollywoodi katasztrófamozijait vegye górcső alá, de az Asteroid City óriási szerencsénkre radikálisan más irányba mozdul el.

Rögtön a felütésben érezzük, más kaland elébe nézünk. Komótosan svenkel a felvevőgép, befejezetlen hídon, mézeskalács-beütésű házon állapodik meg, csaknem hipnotikusan babonáz a biztos kezű Robert D. Yeoman operatőri munkája. Világossá lesz, teljesen új, összetéveszthetetlenül andersoni/anderseni tündérmese-világba csöppentünk. Nem is hagy cserben bennünket a rendező. Főleg a vázolt mikrokozmosz rezdüléseiben érdekelt, ugyanakkor az Asteroid City bátran nekimegy univerzumunk legégetőbb kérdéseinek, teszi azt a szerzőre jellemző melegszívűséggel, tudatos, ugyanakkor sosem bántó karikatúraszerű stilizációval, valamint hatalmas intelligenciával.

Számtalan epizódból áll a 100 perc, cselekménymentes, zömmel impressziókra hagyatkozó meséjében Anderson különféle mikrocsoportokat vizsgál, és egyszer sem felejti el nyomatékosítani, a maga módján az összes társaság kérdésfelvető: az Asteroid City úgy serkent gondolkodásra, hogy közben nem didaktikus vagy direkt elrajzolja pedagógiai szándékait. Bátran a szemlélő arcába tolja szándékosan túlírt, filozofikus párbeszédmaratonjait, de A Francia Kiadás legutóbbi, totálisan elidegenítő, mértéket, ritmusérzéket hírből sem ismerő, ütemtelen szentenciái helyett ezúttal minden hangsúlyos pont („beat”) tökéletes helyen van, karakterépítő rezdülések, tettek bontakoznak ki. Cselekvés, szó vagy túlszínezett ruhaköltemény, jól elkapott nézésirány tárják fel a szereplők belső mélységeit, így a burjánzó mondatok is súlyt kapnak.

Anderson látszólag a frissen özvegyült, gyermekeit egyedül nevelő hadifotós Augie Steenbecket (vélhetően utalás a régi filmvágó-masinára) helyezi a posztmodern történet centrumába, de hamar kiderül, itt mindenki egyenrangú idealista tanárnőtől józan felfogású éneklő cowboyon át komoly orgánumú tévébemondóig. Az Asteroid Cityről valósággal ragyog, hogy mint rendesen, Anderson mennyire imádja a figuráit – egyszerűen azért, mert kedvesek, senkinek nem ártanak, de nem is buták, hanem érdekli őket, mi lesz velük és az önkifejezés, az intellektus segítségével határozottan próbálnak is tenni sorsuk jobbá alakulásáért. Ugyan Augie és kisfia, Woodrow jól láthatóan rendezői alteregókként tündökölnek, a csillagászkonferencia – mely vállalt rendezői iróniával abszolút perifériára szorul, lúgozva a hagyományos cselekmény utolsó maradványát is – előtt összeülő lurkók, a színésznő-díva Midge Campbellel dialógusba elegyedő fotós vagy az apósával pörölő szerzői alteregó szintén reflektálnak az életükre, tudni szeretnék, hogyan tovább.

Ilyenkor lep meg igazán a rendező – az Asteroid City ugyanis a nulladik pillanattól, a Bryan Cranston-féle, az Alkonyzóna Rod Sterlingjét vagy Hitchcockot idéző Műsorvezető fekete-fehér tévéjelenésétől közli, ízig-vérig metatextuális darab. Tévédokumentumból fordulunk színházi előadásba, melyeket Wes Anderson, a színes-szagos auteur-alkimista fél-független dramedyvé, azaz Filmmé desztillál, vagyis új remekműve nyíltan közli, színművet papírra vető drámazseni, A-listás sztárokat csatasorba állító sztárrendező, de a Sivár-síkság extrovertált-expresszionista jedermann-hősei semmi lényegesben nem különböznek egymástól. Hol a tudomány, később az oktatás, esetleg a művészet, netán a haditechnika, az UFO-perspektíva, a szülői lét vagy a szimpla pincérnői foglalkozás révén, de kifinomult értelmiségi és elitkörökben mozgó író is egységbe kívánja rendezni a napjait. Vagyis Anderson egalitárius szemléletet hirdet, tényleg összeborul nála gazdag és szegény, kicsi és nagy, a fiktív sivatagi mese diorámaként imitálja a hangstúdió művészgyötrelmeit. Utópiát hirdet, nosztalgiával bíbelődik és cserébe le is ereszkedik a pórnéphez, miközben képes arra sarkallni, hogy igenis vegyünk kézbe regényt, szakkönyvet, lépjünk ki a komfortzónánkból. Igaz, Spielberg régi attrakcióit tavaly Jordan Peele hibátlanul köztudatba emelte (Nem), Anderson gyakran beszélő fejes tragikomédiája, ha nem is populáris, kivált populista eszközökkel, de feltétlenül autentikusabban képes megszólítani a tömeget.

Pontosan ezt definiálja a pasztellszínű, sárgában és kékben játszó színkezelés vagy az önreflexív hangvétel: A Grand Budapest Hotel könyv-mozi, a Kutyák szigete vagy a „Róka úr” stop motion, illetve A Francia Kiadás újság-film-esztétikája, sőt, az Okostojás színpad-mozi-kikacsintása után a rendező hisz a művészet transzformatív erejében. Ugyanakkor, ez nem jelenti, hogy az Asteroid City gyorsan lezavart válaszokkal szolgálna a kérdésekre. Végső állítása szerint ugyanis épp az örök descartesi, karteziánus kétkedés, a folytonos válaszkeresés avat bennünket gondolkodó, önmagunkon túlmutató entitásokká, így az űrlénnyel egyszerre ironikusan és komolyan sáfárkodó fabula valójában hamisítatlan egzisztencialista tanulmány, amely Robert Altman (főleg a Nashville) szétszórt, többalakos kaleidoszkóp-struktúrájával vet fel eget rengető, kozmikus mérvű problémákat – még Jarvis Cocker végefőcímet kísérő dalrefrénje is ezt hangsúlyozza.

Az Asteroid City diadalmas visszatérés A Francia Kiadás zökkenője után. Wes Anderson úgy toboroz sztárokat, ahogy a csúcsformát futó Woody Allen tette, úgy hoz közös nevezőre infantilist és okost, mint John Cleese és társai, midcult-búvópatakja továbbra is kikezdhetetlen tanúságtétel csodabogarak, művészpalánták istápolása, majd révbe érése mellett: újult erővel várhatjuk a Netflixen, év végén debütáló, újra Roald Dahl műveit feldolgozó The Wonderful Story of Henry Sugart.

Szabó G. Ádám

Asteroid City (2023)

Rendező: Wes Anderson

Szereplők: Jason Schwartzmann, Scarlett Johansson, Tom Hanks, Jeffrey Wright, Tilda Swinton