Egy sertés élete

GUNDA

Növényi táplálkozást szorgalmaz, leölt állatok milliárdjai ellen szólal fel. Szerencsére azonban Viktor Kosszakovszkij nem nyílt propagandában érdekelt: a Gunda intim közelségből szemléli egy mikroközeg állatvilágát.

Joaquin Phoenix executive producerként szállt be a produkcióba, mely egyébként Paul Thomas Anderson tetszését is elnyerte – nem véletlenül, a húsfogyasztás ellen hírhedten, aktivistaként is (vagy éppen Oscar-beszédben) lázadozó sztár e dokumentumfilm rétegzett stiláris megoldásait ugyancsak észlelhette, mint tematikai vonásait. Kosszakovszkij ugyanis több kortárs dokumentum-látlelet, például a Honeyland legszebb hagyományait követve szubjektivitást olt tárgyilagosságba. Nagyrészt briliáns egyensúlyt figyelhető meg. Poézis és dokumentarizmus tökéletes násza végig fenntartja a figyelmet, sosem tűnik úgy, hogy a két, látszólag radikális ellentétes kifejezésforma egymás vesztére törne.

Fekete, apró lyuk éktelenkedik egy disznóólon: emberi szemmel nézve a rés cseppet sem tűnik gigantikusnak, sőt, azt mondanánk, könnyen átjárható. Kosszakovszkij viszont másképpen tekint ugyanarra – a Gundában e hasadék a címszereplő anyakoca és kicsinyei parányi, féltve óvott életterét jelenti. Biztonságos környezetet, amely csupán ideig-óráig lakható be, ki tudja ugyanis, mikor csapnak le rájuk a hentesek vagy érkezik több munkatárs egy független gazdaságtól és vagonírozza őket az ismeretlenbe. Rögtön nyilvánvalóvá lesz, a Gunda relatívan értelmezi az otthon, a nyugalom vagy épp a már kialakult letelepedés fogalmait: az állatokra ismeretlen erőként, háttérből, magyarázat nélkül lesújtva leselkedik a végzet, amely nem más, mint maga a gyarló ember mértéktelen fogyasztásban, kapitalista termelésben kivetülő tudatlansága.

Igaz, a nem ábrázolt történésekre csupán következtethetünk. Hiányzik a zene, ahogy emberi beszédhang sem szűrődik a disznók, később tehenek és csirkék környezetébe: Kosszakovszkij az első perctől az állatok perspektíváját ruházza nézőire, Egil Haskjold Larsen és a direktor közösen operált felvevőgépe végig a négylábúak, szárnyasok magasságáig emelkedik, talajközelben marad. Tágas panorámákról nem is álmodhatunk, még a napfény is csak ritkásan süt be – a Gunda sorsszerűségként tételezi a disznók és a többi állat passzív lődörgését, a soha ki nem számítható vihar előtti csendet. Persze, gyakran tűnhet úgy, épp nyugalom van, sőt, leginkább azt a benyomást is kelti a rendező, nincs semmi probléma, az élet zajlik a saját medrében, így a Gunda többek szemében akár unalmas, sehová nem tartó pillanatfelvételként csapódhat le. Nézzük az állatokat, a természet csak úgy húzódik a távolban – a képlet viszont némileg bonyolultabb.

Bármiféle szenzációhajhászatot vagy NatGeo-típusú marketingstratégiát mellőző természetfilmjében Kosszakovszkij azért voksol a fekete-fehér vizualitásra, mert egyfelől poézist kölcsönöz vele a látottaknak, másfelől baljós hangulatot is sejtet, mi több, a hol kontrasztos, máskor szürke tónust öltő képek inkább melankóliával ruházzák fel a játékidőt, mint játékossággal. Részletesen figyelemmel követhetjük, amint Gunda gyermekei anyjuk csecsén lógva betevőhöz jutnak, de azt is, ahogy az utódaihoz dörgölőzött anyamalac olykor majdnem agyonnyomja őket a súlyával. Testközelbe férkőzünk a fű által legyezgetett csirkék arcának tanulmányozásakor, már-már bukolikusnak véljük a kietlen, poros talajon vonuló birkák snittjét. Panteistának ható, a természet és az élőlények harmóniáját sugalló jelenetek központozzák egymást, melyekre óriási szükség is van – a Gunda így tart vissza bennünket a letargiától, a rendező nemcsak sötét hangulatot kreál, képes oldott légkört is a vászonra festeni. Kosszakovszkijnak ugyanis nyomatékosan szívügye az állatok kísérete, sőt, kamerával zajló, humanista oltalmazása: a Gunda pontosan azért nem süllyed érdektelenségbe, mert a bőrünkön érezzük a disznók, csirkék, tehenek felé táplált intimitást, mely révén a mi szívünk is megesik a kiválasztottakon, ráadásul a direktor zömmel jól eltalálja, mikor válasszon száraz beállításokat és mikor ruházza fel csaknem emberi minőségekkel a disznópopulációt.

A norvég gazdaságban éldegélő egyedek sorsát különben is nekünk kell fejben összeraknunk. Jórészt a közelik dominálnak, egyszerre reflektálva az állatok közelében tapasztalható gyengédségre, illetve szűkös, változtathatatlan mozgásterükre, ezen kívül lényeges szerepet tölt be a mozgás. Leltároznunk ildomos, egy állat épp hová tart, miért ebbe vagy abba az irányba mozdul el, a külső terek hogyan befolyásolhatják a fizikumát vagy a sorsát, cezúraként zúdulni kezd-e az eső vagy tiszta marad-e az ég, önfeledten csócsálnak-e vagy boldogtalanul nyögnek: a Gunda legtöbbször a hangulat és a parányi impressziók nyelvén antropomorfizálja az állatszereplőket. Valóságos szimfóniával ér fel a sertés-, tyúk-és tehénállomány ritmikus napjainak leltárba vétele, így bontakozik ki teljesen költőiség és objektivitás hibátlan frigye – a fajok különleges tánca, valamint mindennapi rezdüléseik nyomon követése a Mikrokozmosz és a Hukkle magasságáig repítik Kosszakovszkij egyedi kísérletét.

Vezérgondolatát azonban az utolsó pillanatban sem téveszti szem elől: a Gunda ugyanazzal a fekete lyukként tátongó, faólból kihasított darabbal fejeződik be, mellyel indult, vagyis a címfigura és népes rokonságának élete körkörösen ugyanabba a tehetetlenségbe tér vissza, önmagára zárulva. Kosszakovszkij a befejezésben részben ki is mozdítja a disznócsaládot természetes közegéből és ekkor kevésbé felhőtlen az örömünk, inkább csüggedten, kényszerű rezignációval fogadjuk a konklúziót – egyszerre bánatos és megható utolsó perceiben a Gunda útjára engedi „hősét”, miközben csak találgathatunk, mi vár rá az újabb kiszámíthatatlan otthontalanságban.

Szabó G. Ádám

Gunda (2020)

Rendező: Viktor Kosszakovszkij