Csodamasina

Felesleges volna részletezni az egykori szakállás, tornacipős, baseball-sapkás titán jelentőségét és blockbuster-teremtői rangját, A Fabelman család sem teszi. Pontosabban, nem is vetemedhetne rá: 150 perces coming-of-age storyjában a mára gigászi hatalmú sikergyáros rendező zsenge, mozilegendáriummal pusztán ismerkedő kamaszkora tárul elénk. Látni, hogy a kezdetben bizonytalan, majd szárnyra kelő, végül befutó direktorpalánta hús-vér lényként botladozzon és jellemfejlődése elegáns írjon le, óriási teljesítmény volna, pláne, ha egy Spielberg-kaliberű félistenről esik szó. Vállalásához csak részben tartja magát az önéletrajzi betétekben dúskáló mozi – ugyan kísérletet tesz az intimebb, érzékeny pillanatok ábrázolására és alteregója, Sammy Fabelman esendőségére, de A Fabelman család jobbára nosztalgiaködös, hősmítosz-építésben utazó hollywoodi iparosmunka.

A letűnt fiatalságuknak szobrot emelő angolszász rendezők közül továbbra is csak Paul Thomas Anderson (Licorice Pizza) nyúlt kellő finesszel a választott témához – Kenneth Branagh (Belfast), Richard Linklater (Apollo-10,5) és James Gray (Armageddon Time) után Spielberg is csak kövült narratív szabályokat mond fel. Biográfiai alanyunk hol ismertnek véli, másszor újdonságként feltételezi a rá vonatkozó információkat, miközben 2 és fél órája során nem igazán képes rendet tenni a sérülékenységre variózó és a hősies pillanatok között. Mindkettőből jut egy pici, de egyikből sem kapunk eleget ahhoz, hogy csettintsünk, valóban elénk lépett Spielberg, az Ember: nyomatékosan Spielberg, az önmagának tósztot mondó Legenda uralja a játékidőt. Kellő olvasottsággal például rögtön tudjuk, hogy a modern kasszasikerek atyját valóban a Cecil B. DeMille-féle A földkerekség legnagyobb show-ja (pontosabban James Stewart bohócfigurája) indította el a megasztárság rögtön útján, de a cselekmény e tételt sem sorsdöntő momentumként realizálja, hanem tetszőleges életrajzi passzusként egy raktárban porosodó dossziéban. Merthogy Spielberg életéről, jelentőségéről mára csak sárgává fakult papírokon olvasható feljegyzések születhetnek, nincs újdonság a pályájában, megújulni sem próbál. De ha a lírai én sem kívánja izgalmasabbnak beállítani magát, nagy a probléma.

Olvasatában a nagybetűs Mozi egyenesen kifogástalan, a világ összes bajára gyógyírt kínáló csoda: ha Sammy Fabelman (vezetékneve egyrészt a „spielberg”, mint játékhegy, illetve a „fabelman”, mint mesélő dupla szójátéka) válás nyomait örökíti meg celluloidon, rögtön kézre áll a hordozható Arriflex, ha végzős diákfilmben kell vászonra raknia a kaliforniai életérzést, úgy vágja, illeszti, nézegeti a kockákat, mint a legrutinosabb profik. Amennyiben háborús mozit gyárt, rögtön képes instruálni és pártjára állítani fiatal színésznebulóit. Nem igazán árnyalja a képet A Fabelman család, rögvest zseninek tekinti kamaszhősét, akinek elég 8mm-es játékvonat-rombolásról 16mm-es hobbimozizásra áttérnie, a mozimágia rögtön az ölébe hullik. Szamárlétrát legfeljebb mutatóban, alibiből jár végig, például egy CBS-levélre várakozva, de a tizenéves Sammy kontúrok híján lévő, csaknem tökéletes poszterfiú – a direktor képtelen objektíven pillantani önmagára és távolságot tartani kreált, valaha létezett ifjúságától, metódusa pedig jelentősen megsínyli a karakterábrázolásból fakadó drámaiságot.

Ugyanerre a sorsra jutnak a komputermérnök apából és a zongorista anyukából gyúrt szülőkarakterek is: A Fabelman család rájuk vonatkozóan sem tesz mást, mint biflázza a New Jersey-ből Arizonába, majd nyugati partra költözés tényét vagy tudomány kontra művészet ellentétét, de Spielberg egyszer sem interpretálja a történteket, e motívumokat is csak saját hősi voltának kellékekeiként írja le. Önéletrajzi nosztalgiafilmje nem ihletetett, hanem unalomba fulladó, akadémikus darab. Ősrégi, fáradt megoldásokkal, sablonokkal operáló tévéfilm, az I Love Lucy vagy a Dallas rémséges közhelyeit puffogtató szappanopera. Ha esetleg karakterekkel ügyködne a rendező, képtelen szabadulni a rá telepedett, Schindler listáját és a Ryan közlegény megmentését is vastagon bevonó cukormáztól. Ilyen rangban az apa, az anya, a házasságtörő barát vagy a kishúg is a nagy álomgyári szabálykönyv papírmaséiként vágják a centit.

Családi melodrámaként, ifjúsági filmként, netán tiniszerelemmel foglalatoskodó műként sem jut tovább a középszernél A Fabelman család, a 80 felé araszoló sztárrendező olyannyira Frank Capra konzervatív idealizmusának bűvöletében él, hogy személyesnek, revelatívnak hitt munkája néha zavaróan ódivatúvá silányul. Mint a Kémek hídja vagy A Pentagon titkai: Spielbergnek immár a világról és saját rezdüléseiről sincsenek gondolatai, beéri a szupersztár-státusza miatt neki alanyi jogon kijáró panelek tologatásával. Nem a ’70-es (Cápa) vagy a ’80-as évek (Az elveszett frigyláda fosztogatói) bájosan őszinte kalandfilm-szellemiségét dédelgeti, hanem a tradicionális ’50-es vagy a ’30-as évekét, így A Fabelman család végképp nem az egykoron forradalmi tettet végrehajtó blockbuster-király régi frissességét, hanem egy öreg, puszta megszokásból rendezői székbe ülő nagypapa imágóját konzerválja.

Noha erényektől mentes darabnak sem lehet tekinteni, igaz, legjobb pillanatát épp a végére tartogatja, jó 140 percnyi bizonytalan tengődés után. Sammy Fabelman betoppan a régi iskolás, szabadszájú westernszerző, John Ford (a cameózó David Lynch az egész film rövid ideig ragyogó, unortodox fénypontja) irodájába, tanul egyet s mást a horizontokról, majd a veterán rendező hangos káromkodása ellenére is hatalmas lelkesedéssel rohan az először tévérendezői karrierként (Night Gallery, Columbo) derengő jövő felé. Tényleg jól esik ilyesmin kuncogni a fásult, lassú előzmények után, de a lényegen aligha változtat: A Fabelman család nem több, mint egy újabb Oscar-hajhász ujjgyakorlat egy lassan 50 éve diadalt arató régi nagyság rezüméjében.

Szabó G. Ádám

Rendező: Steven Spielberg

Szereplők: Gabriel LaBelle, Michelle Williams, Paul Dano, Seth Rogen, Julia Butters