Csoda Le Havre-ban – Marx, Monet és Kafka a huszadik század kikötőjében
GALÁNTAI LÁSZLÓ ÍRÁSA AKI KAURISMÄKI KIKÖTŐI TÖRTÉNET CÍMŰ FILMJÉRŐL
Marcel Marx cipőpucoló a La Havre-i pályaudvaron, vietnami bevándorló barátja mellett álldogálva békésen várja a poros cipőjű utasokat. Egy napon mégis megjelenik idilli életében a kaland – és vele a világtörténelem: a véletlen összehozza Idrissa Saleh-vel, egy tizenéves fiúval, aki illegális bevándorlóként igyekszik Londonban dolgozó édesanyjához.
Aki Kaurismäki új filmje filmtörténeti utalások tárháza, sőt, kis túlzással: ez a film maga a filmtörténet. Az olasz neorealizmus csodálatos jóságú alakjait látjuk egy fassbinderi történetben a karikatúráig fokozott klasszikus amerikai stúdióvilágítással és Bresson statikus kompozícióival. Maga a téma fassbinderi: a bevándorló és az európai társadalom viszonya. Kaurismäki azonban az emberi jóság csodálatos történetét forgatja az alapanyagból, amelyet elidegenítő hatásai mentenek meg attól, hogy hatalmas giccsé váljon. Marcel kamerába néző feleségének némafilmes gesztusai, a környezet színei, a stúdióvilágítás ma már színpadiasnak ható fényei mind az elidegenítést szolgálják.
Ennek a kedves filmnek azonban nem ez a tétje. Azt a kérdést teszi fel, hogy mit kezd Európa saját modernista hagyományával a posztkolonializmus idején. És ennél kevesebb nagy kérdés van most éppen forgalomban. A főszereplőt – aki rendszeresen betér egy La Moderne névre keresztelt ivóba – Marxnak hívják. Sokat segít neki egy Monet nevű felügyelő, akinek az illegális bevándorlóként eltűnt fiú után kellene nyomoznia. Betegágyánál Kafkát olvasnak fel Marx feleségének. A modernitás három nagy projektje és víziója ez: a szociális igazságosságé, a vizuális jelek önálló rendjéé és a társadalom kiismerhetetlenségének leleplezéséé. A három nagy diskurzus közül az impresszionizmus és Kafka egyaránt nagy sikereket könyvelhet el, a modernizmus forradalmaiként emlékezünk rájuk, a marxizmus azonban igen rossz hírbe keveredett, különösen azután, hogy belőle is forradalom lett.
A film maga a cinizmus posztmodern világában nosztalgiával fordul a nagy álmokat megszülő modernség felé.
A film eredeti címe Le Havre, és a történet is ebben a városban játszódik. A szó egyszerre jelenti a várost magát és franciául a kikötőt, vagyis egyszerre tulajdonnév és köznév, így tehát a jelölés identikus és szimbolikus rendjébe egyaránt illeszkedik. Éppen a jelölés e kétféle módja sűríti a film fő kérdését: lehet-e a létezés identikus, vagy csak a használatban képzelhető el. Másképp szólva a munkaerő, a színek vagy az ember használata ellen fellépő, vagy legalább azt láthatóvá tevő diskurzusok – a marxizmus, az impresszionizmus vagy Kafka – jelentenek-e még Európának valamit? Jelentenek-e még valamit éppen most, amikor a posztkolonialista korszakban egyre kevésbé hagyhatjuk figyelmen kívül a romokat, amit a gyarmatosítás hagyott maga után Afrikában? Jelent-e valamit Európa számára saját modernista hagyománya, amikor a nacionalizmusok után egy újfajta sokféleséggel kell szembenéznie, lehetőleg több sikerrel és kevesebb halálos áldozattal, mint azt a 20. században tette. A film szimbolikájával: kikötő lesz Európa, ahol a sokféleség találkozik, és helyet talál, vagy erőd, amely kontinens-léptékű provincializmusa mögül szorongva figyeli a világ többi részét?
Ezt a kérdést intézi Kaurismäki ironikus melodrámája nézőihez. A film maga a cinizmus posztmodern világában nosztalgiával fordul a nagy álmokat megszülő modernség felé. Ez a modernség nem Adorno vagy Horkheimer modernsége, amelynek egyenes következményeként tűnik fel a nácizmus vagy a bolsevizmus, hanem Habermasé, amelyben a nagy vízióikat úgy kellene megmenteni, hogy közben létrehozzuk és fenntartjuk a nagy európai diskurzust, amelyben minél többeknek jut hely. Ennek kellene nekiállni, vagy várhatjuk a modernek kocsmájában az európai végjátékot Marxszal, Monet-vel és Kafkával. A társaság különben nem is lenne rossz.
