Csend, csend, édes Maddie

HUSH
Természetfeletti horror után neszekkel kísérletező pszichothriller. A 2013-as Oculust jegyző Mike Flanagan új műfajban próbálta ki magát – ezzel együtt visszafogottságáról is tanúbizonyságot adhat. Helyesebben: adhatott volna. Új dobása, a Hush ugyanis a roppant ígéretes kezdet után mélyrepülésbe kezd, és generikus, sablonokból éldegélő rémműként vánszorog előre… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

HUSH (2016)

Természetfeletti horror után neszekkel kísérletező pszichothriller. A 2013-as Oculust jegyző Mike Flanagan új műfajban próbálta ki magát – ezzel együtt visszafogottságáról is tanúbizonyságot adhat. Helyesebben: adhatott volna. Új dobása, a Hush ugyanis a roppant ígéretes kezdet után mélyrepülésbe kezd, és generikus, sablonokból éldegélő rémműként vánszorog előre.

Pedig mindössze 70.000 dolláros büdzséje akár garantálhatná is, hogy Flanagan, illetve neje és alkotótársa, az ezúttal főszerepet játszó Kate Siegel a kevésből hozzanak ki rengeteget, amolyan 21. századbeli Robert Rodriguezekként hajtsanak végre horrorbravúrt. Ki tudja, miért, de beadják a derekukat az ezerszer látottnak, egyre inkább biztonsági játékot űznek. Holott a Hush első látásra sokat ígér és tartogat, pontosan ezért kár, hogy a szufla hamar kifogy és ezzel együtt az emlékezetes percek is úgy tűnnek el, mintha ott sem lettek volna. Flanaganék kezdetben a minimalizmusra esküsznek, roppant helyesen – a főalak Maddie süketnémaságából fakadó problémákat csodálatosan lefordítják a percepció nyelvére. Telefoncsörgés, üvegajtó csapódás, bejövő üzenetet jelző chat-hang, a főszereplő lány kétségbeesett zihálása, hovatovább a direktor nemcsak a hangok terepén áll helyt, még a mozgást is számításba veszi. Maddie, a heroina ugyanis, ha nem fordul meg, nem látja barátnője kegyetlen lemészárlását. Gyilkosságot kell látnia ahhoz, hogy tudja, mi zajlik körülötte, a látásra is szüksége van ahhoz, hogy túlélje az éjszakát – ahhoz, hogy körülnézhessen, egy zajnak kell felhívnia a figyelmét arra, mit vegyen észre. Beszédképtelensége és süketsége hátrányból indítják, így eleinte áldozatként tételeződik a nő. Ám éppen ez a thriller vagy akár a final girl és rém oppozícióval dolgozó prototipukus slasher lényege: passzív figurák alakulnak tetterős karakterekké, ellenfelükkel egyenrangú bajvívókká. A Hush premisszája ilyen értelemben így hangzik: Sikerül-e Maddie-nek a sarkára állnia, és auditív képességeinek hiánya ellenére úgy felmérnie környezetét, hogy vérbeli thriller-hősnőként diadalmaskodjon?

Vélhetően nem árulunk el azzal nagy titkot, ha leírjuk, igen. Már csak azért sem, mert amilyen pompás felütést hoz össze Flanagan, annyira kiszámíthatóvá válik az első félórát követő kb. 40-50 perc (a hivatalosan 81 perces film végefőcím nélkül csupán 75-77 perc), és tényleg annyira előre látható a végkifejlet, hogy gyorsan, pontosan kibökhetjük, mi lesz az. Maddie tulajdonképpen átmenet nélkül válik harcos femme power-emblémaszereplővé: pusztán abból tudjuk meg, hogy küzdenie kell vagy rafinált trükkökhöz folyamodnia, gondolkodnia, mert odakinn egy maszkos támadó les rá. Több magyarázat aligha adódik. Flanagan sutba hajítja a minimalizmust, a külső fenyegetésben hisz, a lélektani hadviselést elmismásolja. Idővel ugyanis a főszereplőnő elméjében expliciten feltárulnak a gondolatai, sőt, önmaga beszédre képes hasonmása ad neki tanácsot a túlélési lehetőségek sorra vételével. Ez a húzás már-már primitívvé aljasítja Maddie és a rá rontó Férfi macska-egér játékát – pluszként olyan low budget akció-horror koreográfiát bámulhatunk, amelyben a nő szinte harcművészként hajol el a gyilkos rá lesújtó késétől. A Hush ráadásul még az antagonista karakterológiájával is óriásit vét: a férfi eleinte ragadozóként, prédáját kicselező vadként mozog a sötétben, majd amint megjelenik és arcot kap, persze, hogy kevésbé lesz izgalmas figura. Sőt, az író-rendező Flanagan és az író-színésznő Siegel ostoba, csetlő-botló buffót csinálnak az opponensből. A gyilkost könnyen odébb lehet lökni, be lehet szorítani a kezét, lehajítani őt a magasból, eltörni néhány csontját – ez az ok nélkül kétbalkezessé lett figura gyökeres ellentétben áll a láthatatlan, érinthetetlen gonosz lény imágójával. Noha sikerül ugyan frászt hoznia Maddie-re, egyszer-kétszer valóban meg is tudja őt lepni, sőt, a hölgy két jó ismerősét is elteszi láb alól, idővel már csak a véletlen segít rajta. Mi több, ez még önmagában nem volna gond, ha közben a Maszkos tényleg nem volna vígjátéki modorban elhasaló, jellegtelen alak. Érdekesség, hogy a betolakodót John Gallagher Jr., a Cloverfield Lane 10 faragatlan, de jóindulatú Emmettje alakítja – e szerep- és filmazonosság furcsamód épp engedi, hogy a Hush-t a szóban forgó mozihoz mérjük. Az Abrams-műhely kamara-hadviselése ugyanis pont azt a feszültséget generálja, amit a Hush rövid idő után képtelen, olyan hármasfogatot mutat be, amilyen az akutális mű üldöző-üldözött duója nem, olyan erős nő a főszereplője, amilyen Maddie csak szeretne lenni, ráadásul az valóban sokat elárul az ember, mint szörnyeteg belső vonásairól, miközben a Hush a végére csak külső konfliktusokat vállal fel.

Így esik, hogy Maddie győzelme katarzis helyett csupán kötelezően letudott slasher-kör, ami után fáradtan engedünk el egy olyan hősnőt, aki horror-regények írása után a valóságban is megélte azt, amit kitalált figurái.

Szabó Ádám