Csak egy film

Először a filmrendező nevét, a filmje címét és a napjainkban zajló történetet érdemes rögzíteni: az Elfogy a levegő története Agnieszka Holland Teljes napfogyatkozás című 1995-ös filmje körül forog, amely Arthur Rimbaud és Paul Verlaine kapcsolatáról, és hát szerelméről szól. Az Agnieszka Hollanddal kapcsolatos hírek egy új munkájával fűződnek, a Zöldhatár (Zielona granica) a belorusz-lengyel határon játszódik. A hajsza – így hívják a lengyel sajtóban – a lengyel parlamenti választások előtt erősödött meg, nem függetlenül a rendezőnő kiállásától a választásokon végül győztesen kikerülő ellenzék mellett. Két teljesen különböző film, két, sok szempontból hasonló visszhangsorozat: a Teljes napfogyatkozás ugyan százötven évvel ezelőtt játszódó film, de a témája a mai napig érzékeny és felforgató, a Zöldhatár pedig valamiféle fikciós dokumentumfilm, azaz bizonyos kortárs események játékfilmszerű feldolgozása.

Az a helyzet, hogy a Teljes napfogyatkozás főszereplőinek mintául szolgáló két költő gimnáziumi tananyag. Ha azonban így van, akkor az Elfogy a levegő hőseivel együtt kérdezhetjük: Csak a verseiket kell tanulni? Vagy érdemes szóvá tenni a szép versek mögött húzódó szenvedélyeket, ellentmondásokat és emberi drámákat? Esetleg el lehet választani szerzőt és művét, illetve az életrajzot és a művet? Különösen az utolsó kérdés tűnik szakmainak, ugyanis a műközpontú irodalomtanítás igyekszik a verseket nem az úgynevezett életrajzi adatokból megérteni, azaz nem von közvetlen párhuzamot a biográfiai szerző és a műve között. Az Elfogy a levegőt című filmben azonban nem az irodalmi művek értési módjaival, a műelemző iskolák álláspontjaival és gyakorlatával kapcsolódik össze az iménti kérdés, hanem valami egészen mással: a kiskorúak a káros hatásokkal szembeni védelmével, az iskola feladataival, illetve az iskola szerepével a nevelésben. A legélesebb álláspontot az egyik gimnazista fiú apja képviseli: szerinte a nevezett film nem való az iskolába, és lehet házi feladat anyaga sem, mert beteges és nem-normális értékrendet képvisel, és ezt az értékrendet a diákok könnyen magukévá tehetik.

A film a szülő fellépése után azt mutatja meg, hogy a közösség tagjai mennyire nem tudják egymástól eltérő nézeteiket türelmesen képviselni. A tanárnő egyáltalán nem akarja sem az apukára, sem senkire ráerőltetni sem a filmet, sem a benne látható viselkedési formákat, maga is másként él, mint a szimbolista francia költők. Az apuka érvei szerint az iskola képviseljen örök értékeket, mutasson meg a gyerekeknek minden szépet és jót. Akár egyet is érthetnének, de nem jutnak megegyezésre, mert nem hallgatják meg egymást – az apuka kizavarja a lakásából a békülni érkező tanárnőt, a tanárnő pedig vele és az ügy kivizsgálására szegődött tantestülettel és az önkormányzati emberekkel szemben is ingerülten viselkedik.

Tandráma kerekedhetne mindebből a szó minden értelmében, hiszen szépen találkoznak itt a napjaink legérzékenyebb kérdései, szóba kerül gyerekvédelem és demokráciára nevelés, úgynevezett többségi és megintcsak pontatlanul azonosított kisebbségi vélemény, mindez iskolakeretben, azaz a közösségi működés legérzékenyebb területeinek egyikének terepén. A film anyaga tehát igazán forró, minden adott benne a sorstragédiák feszültségeihez, sorsok érzékeny megmutatásához, és olyan jelenetekhez, amelyekben összecsaphatnak a részigazságok – az egyik oldalon védeni kell a kiskorúakat, persze, de vajon tiltásokkal-e, a másik oldalon szembesíteni érdemes őket mindennel, ami ellentmondásos és esetleg fájdalmas, de vajon milyen eszközökkel?

Az Elfogy a levegő sajnos beleesett a „megtörtént eset”, a „megtörtént események alapján” csapdájába. Az ugyanis nem elég, hogy mindaz, amit a néző a vásznon lát, megtörtént valamikor, valahol és valakikkel – igen, volt egy ilyen iskolai botrány Erdélyben, de ebből nem születik egyenesen és törvényszerűen jó film. Az Elfogy a levegőből tehát nem a hitelesség hiányzik, az az iskolai esetről szóló hírek alapján megvan, hanem az, ami egy filmet átélhetővé tesz, ezt pedig epikai hitelnek hívják. A megformálás tisztaságáról, a jelenetek dramaturgiai elhitető erejéről, az alakok kiegyensúlyozott, de összecsapásra alkalmas lélektani készletéről van szó. Egy film ereje tehát nem abban van, hogy valakikkel valami hasonló megesett, hanem a film megcsináltságában. Itt sajnos suták az egyes jelenetek, ilyenek a tanárnő fegyelmi ügyének jelenetei (először valami tétova iskolai vizsgálat, aztán afféle meghallgatás az önkormányzatnál, majd újra az iskola; a gyerekeket valami miatt kétszer hallgatják meg – nincs ez kitalálva). Nincsen aztán dramaturgiai dinamikája a jelenetek egymásutánjának sem, a film talán tevőlegesebben vesz részt a tanárnő meghurcolásában, mint maguk a szereplők; két haláleset is felsejlik a történetben, de a forgatókönyv egyiket se meri végigvinni.

A film jó azonosítható módon Erdélyben játszódik, erre utal sok felirat, sok utcarészlet, a szereplők tájszólása és még számos egyéb jel. A szereplők és történeteik azonban el vannak szigetelve a román hétköznapoktól, úgy tűnik, mintha az iskola polgárainak semmi kapcsolatuk nem lenne a környezetükkel. Ez furcsa példabeszéd-szerűséget kölcsönöz a filmnek, ütközik tehát a filmben aprólékosan megjelenő tapasztalati valóság és a feldolgozás környezettől elemelt jellege.

„Ez csak egy film” – mondja a tanárnő az Elfogy a levegő elején, amikor még csupán tananyagként próbálja feltüntetni a diákoknak ajánlott Teljes napfogyatkozást. A francia szimbolisták története azonban átcsap a történet erdélyi szereplőinek feje felett – filmből világnézeti csatatérré változik, amelyet minden hadviselő vesztesként hagy el.

Szíjártó Imre 

Elfogy a levegő, 2023

Szereplők: Krasznahorkai Ágnes (Ana), Skovrán Tünde (igazgató), Sándor Soma (Viktor), Dimény Áron (Márk), Bölönyi Zsolt (Ákos), Lőrinz Ágnes (anya)

Forgatókönyv: Palóczi Rita, Moldovai Katalin. Operatőr: Táborosi András. Vágó: Soltész Orsolya. Producer: Muhi Nadrás, Moldovai Katalin. Zene: Cári Tibor

Rendezte: Moldovai Katalin