Beasts of No Nation

Kegyetlenségek és megerőszakolások. Kivégzések és népirtások. Éhínség, háború. Részekre, frakciókra szakadt ország, élhetetlenség, a rend, a biztonság teljes, tökéletes hiánya. Más szóval: hétköznapok.

Vannak olyan szegleti a világnak, amelyekben a fenti, sokunk számára elképzelhetetlen körülmények betagozódtak a „normálisba” – mert a normális szó ott rég elveszítette azt a jelentését, amit mi társítunk hozzá. Az ilyesmikről nehéz beszélni. Még nehezebb az ilyesmiket végignézni. A Beasts of No Nation márpedig végignézeti velünk. És úgy, hogy tényleg bevisz a sűrűbe, a rémálomba, a pusztításba, a halálba, és tényleg eléri, hogy mindezt a borzalmat úgy fogd fel, mint valamit, ami arrafelé csak egy átlagos hétfő vagy kedd. Ráadásul a lehető legkegyetlenebb szempontot választja hozzá.

Cary Fukunaga, a mexikói bandákról szóló, megrázó erejű Sin Nombre és a True Detective első évadának rendezője abszolút kompromisszummentes filmet forgatott, amely a maga nyers, rideg valójában mutatja be, ahogyan milicisták egy meg nem nevezett afrikai országban lemészárolják egy Agu nevű kisfiú családját, majd besorozzák őt katonának. Agu ezután más gyerekkatonák körében vívja a felnőttek háborúját, amelyet nem ért, és amely lassan, de biztosan felőrli őt.

A Beasts of No Nation a sorozatgyártásba pár éve már belekóstolt amerikai tartalomszolgáltató, a Netflix első saját produkciója – fényévekre Hollywoodtól, kényelmetlenül, felkavaróan közel a valósághoz. Fukunagának a forgatókönyve és a rendezése is egyaránt letisztult, erőteljes, hatásvadászattól mentes. Bölcs és érett alkotóként nem adja meg magát a könnycsatornák és a melodrámák csábításának, és elveti a brutalitással sokkolás könnyen járható útját is. Nem mintha nem lennének a filmben rendkívül erőszakos jelenetek, de azok inkább a körülmények, mint az explicit képi ábrázolás okán megrázóak.

Fukunaga lázálomszerű képi megoldásokat, vad színeket villant fel a játékidő nagy részében egyébként inkább letisztult, dokumentarista vizualitásban, újra és újra jelölve azt az őrületbe és pokolba tartó utat, amelyen Agu járni kényszerül – a gyilkosságokat, a megerőszakolásokat gyerekek követik el, maga Agu követi el, és ez önmagában sokkolóbb, mint bármennyi kiontott bél. Gyerekkor fullad vérbe, ártatlanság pusztul el, jövő veszik a semmibe.

A parancsnok (Idris Elba nagyszerű alakításában) egy karizmatikus szörnyeteg, a sérthetetlenség illúziójával, fegyvertelenül, az első sorban, peckesen sétálva vezeti csatába kisembereit, akik éjszakánként az ágyát melegítik. Agu (Abraham Attah óriási) számára a humanizmus apró, ritka megnyilvánulásai a tragédia és a gyötrelem előfutárai (egy foglyul ejtett nőben az anyját véli felfedezni) vagy utóhatásai (katonatársa baráti vigasza a megerőszakolása után). Mindenhez vér és fájdalom tapad, az erőszak és a halál értelmezhetetlen forgataga még azt a kevés jót is magával rántja, bemocskolja.

És Fukunaga nem áll meg itt. Felteszi a kérdést: mi jöhet ezután? A háború utolsó, mindenféle harc nélkül is nyomasztóan apokaliptikus, sáros-kilátástalan, „minden rothad” hangulatú jelenete után kilépünk a normalitásba, az igazi, eredeti normalitásba, az emberek halomra ölése nélküli normalitásba – vagy legalábbis annak egy illúziójába. Vajon aki már gyerekként megjárja a földi pokol összes létező bugyrát, akibe az emberiség legundorítóbb arca ég bele, képes lesz még valaha bízni, szeretni, fejlődni – élni? Ahogy korábban, Fukunaga itt sem rág szájba semmilyen választ. Nem hőzöng, nem prédikál, nem nyilatkoztat ki. Csak megmutat. Azt akarja, hogy vond le a következtetéseidet magad. Azt akarja, hogy még ha fáj is, gondolkodj, elmélkedj. Fogsz.

A film elején Agu és falubeli haverjai „képzelet tévét” próbálnak eladni a környékbelieknek – a tévének csak a kerete van meg, ők maguk adják elő a műsort a másik oldalán állva. Mutathatnak benne táncot, harcművészeti filmet, akármit. A Beasts of No Nation nem képzeletet mutat. Nem választhatod meg, hogy mit nézel benne. Azt látod, ami van. És ami van, az ronda. Mégis látni kell.

Rusznyák Csaba