Barlanghasonlat olaszul

A SZENT ÉS A FARKAS

Hiába jutalmazták az idei Cannes-i Filmfesztiválon a Legjobb forgatókönyvnek járó díjjal, a Csodákat dirigáló Alice Rohrwacher filmje mind hagyományos narratívával bíró dramedy-ként, mind szabálytalanságokra és főképp érzéki benyomásokra összpontosító szerzői műként is felsül. Dekoncentrált darab csírájában remek ötletekkel, ám annál slendriánabb kivitelezéssel.

Realizmust, szociodrámát próbál összeházasítani a rendezőnő mágikus realizmussal, vállalása azonban gyorsan hamvába hull. Figuráival az ígéretes premissza – egy jólelkű parasztlegény és újdonsült barátja zsarnokság ellen tiltakozva útra kelnek – ellenére sem igazán lehet azonosulni, A szent és a farkas terjengős, sehová nem tartó életepizódokat halmoz. Lehetne írni, mindez funkcióval bír, csakhogy ez nem igaz, a triviális pillanatképek üresnek hatnak, ráadásul pejoratív értelemben drámaiatlanok. Képtelenség érezni a szereplők nyűgét vagy boldogságát, a köztük létrejövő viszonyrendszert. Pusztán ilyen-olyan tulajdonságokkal felruházott karakterek csatangolnak, állnak szóba egymással, ám ennek dacára is alig tudunk meg róluk valamit.

A főszereplő Lazzaróról kiderül, hogy jóindulata határtalan, új pajtása, Tancredi régi rendjét, vagyis az elnyomó Alphonsina márkiné birodalmát hagyja hátra egy hótiszta, jóindulaton nyugvó barátságért, ám a film mélyebb rétegei kiaknázatlanul hevernek. Elnyomásról, intézményesített és személyközi kihasználásról próbál gondolatokat fogalmazni A szent és a farkas, ám ha ilyesmibe bele is kap, roppant leegyszerűsítően, legfeljebb nyomokban érdekesen teszi. Néha ugyanis azt hihetjük, végre beindul a cselekmény, útra kelhetünk a hősökkel együtt, ám Rohrwacher lapos rendezése folytán minden ígéret beváltatlan marad, csupán az unalom ölt egyre testesebb alakot. Ez különösen bosszantó a már ismertetett témák miatt. Lehetőség volna rétegzett társadalomrajzot skiccelni, energikusan fejest ugrani az embert korrumpáló árulás természetrajzának bemutatásába (kivált, hogy egy ponton magáról az überpozitív főhősről állítják, éppen naivitásával béklyóz másokat), szembeállítani a megváltással járó életörömöt és a nyomasztó mitológiai szférát, ám A szent és a farkas csupán felületesen, bizonytalanul foglalkozik ezekkel, hogy aztán bátortalanul, nagyon gyorsan el is oldalogjon tőlük.

Platón barlanghasonlatának nyomai sejlenek fel, így képbe kerül a valóság megismerésének dilemmája is, ám Alice Rohrwacher ezt is letudja rengeteg bő lére eresztett vándorlásjelenettel, tájszcenikával, netán levegőben lógó párbeszéddel, ami miatt újabb ígéretes felvetés marad kibontatlan. Látjuk a törekvést, miszerint a direktornőnek vannak gondolatai a témáról: a film ott vétkezik, hogy alkotója nem képes artikulálni a benne mocorgó téziseket. Stimmel a „Mi?”, de a „Hogyan?”, vagyis a kivitelezés annál problémásabb. Onnantól, hogy Lazzaro és Tancredi kiszakadnak a közegükből és nekivágnak a nagyvilágnak, újfent egy reményteli témafelvetésért óhajtozhatunk: A szent és a farkas értelmezésében a régi rezsimnek való hátat fordítás, az új ismeretek befogadása, a nyitottság nem feltétlenül öntudatra ébredéshez és szabadsághoz vezet. Legyen szó vidéki passiótörténetről vagy a nagyváros peremterületén való csellengésről, Rohrwacher azt szeretné mondani, nem számít, régi vagy modern világban élünk, a tudatlanság, a lenézés, a méltóság semmibevétele, de mindenek előtt az alá-fölé rendeltség dinamikája változatlan. Legfeljebb új arcot kap a zsarnokság.

Főalakjaink csöbörből vödörbe zuhannak, egyik lakóhely sem jobb a másiknál. Rohrwacher némi fantasztikummal, mágikus realizmussal is igyekszik hangsúlyozni a tengést-lengést, ám próbálkozása csupán felesleges toldalék a filmben, csaknem erőltetetten a mozira aggatott nagykabátként telepszik a több mint 2 órás játékidőre. Vélhetően a Kusturica-féle Cigányok ideje szolgálhatott sorvezetőként nehéz sorsú, ám töretlenül, mosollyal az arcukon jobbra vágyó és törekvő páriákkal, A szent és a farkasból azonban hiányzik a folklór és a reália, optimizmus és pesszimizmus kiváló egyensúlya. Szegény-gazdag ellentéttel is kacérkodik a film, ám a mind jelentéktelenebb történések, az érdektelen szereplők túlzásba vitele miatt ez a szál is túlságosan primitívvé válik. Tudjuk, hogy létezik kihasználás, beépült a hétköznapjainkba társunk semmibe vétele és az intézményesített terror, azt is, hogy egyesek többet apríthatnak a tejbe, mint mások, ám ezek biflázásával a film alapvető semmiségeket közöl, végképp nem nyújt semmi újat, pláne komplexet.

Alice Rohrwacher derekasan tartozni szeretne a nagy európai szerzők közé, ám egyéni hang, de leginkább összeszedett fogalmazásmód révén egyelőre várnia kell a nagyformátumúak közé való bebocsátásra. A szent és a farkas alapján jó érzéke van a sokat kecsegtető gondolatok beemeléséhez, ám még dolgoznia ildomos azon, hogy cserébe ne essen szét totálisan az éppen formát öltő alkotás, legyen kohézió az eltérő hangnemű jelenetek és a különféle stílusok között.

Szabó Ádám

Lazzaro felice, 2018

Rendező: Alice Rohrwacher

Szereplők: Adriano Tardiolo, Tommaso Ragno, Alba Rohrwacher, Sergi López, Nicoletta Braschi