Banks úr megmentése

Ez a létező legtipikusabb színészfilm: Emma Thompson, Tom Hanks, Paul Gia­matti és Colin Farrell brillíroznak John Lee Hancock új dráma/komé­diá­jában, ami Walt Disney és a Mary Poppins írója, P. L. Travers ’60-as évek­beli találkozá­sát, és a film­adaptáció megszüle­tésének történetét meséli el – kissé sziruposan és szentimentáli­san, ahogy arra az A szív baj­nokai című émelyítő giccseposz rende­zőjétől számítha­tunk.

Walt Disney (a filmben: Tom Hanks) 20 éven át üldözte Mrs. Traverst (Em­ma Thompson) az engedélyéért, hogy a Mary Poppinsból filmet készíthessen. Az írónő először azért mondott nemet, mert nem állhatta az animációt, később pedig, amikor Disney élőszereplős adaptációt ígért neki, attól félt, hogy szeretett karak­terét elront­ják, baga­telli­zál­ják, kiszipolyozzák – ahogy azt Hollywoodban szokás. 1961-ben vé­gül az anyagi gondokkal küszködő Travers el­fo­gadta Disney meghívá­sát a stúdiójába, és a ja­vaslatát, hogy íróival és dalszerzőivel közösen dolgozzon a forgatókönyvön. Ahogy a kötekedő, mogorva pokróc írónő próbára teszi a filme­sek türelmét, flashbackekben elevenedik meg gye­rekkora, szerető, de alkoholista apjával (Colin Farrell) és a családot kisegíteni érkező nagy­nénjével – mindazzal, ami később inspi­ráció­ként szolgál majd a Mary Poppins megírásához.

A Banks úr megmentése nagyon bájos és ked­ves film, szinte végtelenül az – és ez a legfőbb problémája. Egy híres, mese­ele­mek­kel teli gye­rekkönyv (és egy azon alapuló, szintén híres családi film) születéséről szóló mozinak nyil­ván elnézi az ember a szen­ti­men­ta­liz­must, leg­alábbis egy bizonyos pon­tig, főleg, ha megma­rad a könnyed hang­vételnél (ld. Én, Pán Péter). És A Banks úr megmentése nagysze­rűen műkö­dik víg­játék­ként: Mrs. Travers makacs, angolo­san hideg, Disney-elle­nes csörtéi a film leg­emlé­ke­ze­te­sebb pillanatai, sőt, az ő és az egér­cég feje közti látványos, rengeteg komi­kumra alkalmat adó kontraszt már önmagában vicces (a nő érkezése az édességekkel, virágokkal, Dis­ney-babákkal teletömött szállodai szobába a film egyik legjobb jele­nete: a hűvös brit találko­zik a negédes Ameriká­val).

Emma Thompson minden mozdulata, fintora, kifakadása, hangsúlyozása tökéle­tes, és egye­nesen bravúros, ahogy képes maradéktalanul szimpatikus és elegáns lenni egy orrát fenn­hordó, mogorva, kiállhatatlan, szociálisan ér­zéketlen per­szóna szerepében. Tom Hanks a tökéletes ellentéte: joviális, csupa mosoly és jó­kedv, a felnőttben élő lelkes gyerek poszter­embere – végre nem egy csendesen szo­morú karaktert kell hoz­nia, aki félóránként elsírja magát. Az ő párosuk kelti életre a filmet (kiegé­szülve Paul Giamatti limuzinsofőrével: az egy­szerű, szimpa­tikus dolgozó ember), bár Thompson­ban annyi energia és karizma van, hogy egyedül is elvinné a hátán az egészet.

A dráma viszont kevésbé működik. Az apa al­koho­lizmusát dokumentáló flashbackek sti­lisz­tikai tö­résekkel rángatják ki a nézőt az egyéb­ként kelle­mes víg­játékból, mindezt sab­lonos könnyfacsaró jelenetek laza, giccsbe öl­töztetett soro­zata kedvé­ért. A két szál finálé­beli össze­érése, Disney és Travers végre tény­leg igazi és tartalmas beszélge­tése (és nem perlekedése) ezért kicsit esetlenül tud csak kapcsolatot te­remteni a főszerep­lők közt, így a katarzis is el­marad. Azt pedig talán már fir­tatni is kár, hogy az írónő meghatódottsága és öröm­könnyei az elkészült film premierjén mekkora fer­dítései a valóságnak (Travers vé­gignézni sem tudta a Mary Poppinst, félúton elhagyta a mozitermet, és élete végig szívből utálta az adaptációt – soha nem is járult hozzá egy újabbhoz). De hát ez Hollywood, ráadá­sul a filmet maga a Disney finanszírozta, úgy­hogy a fentiek egyikén sincs mit cso­dál­kozni.

Rusznyák Csaba