Az Irán-szindróma

BEN AFFLECK: AZ ARGO-AKCIÓ

Hollywood tényleg a lehetőségek hazája. Színészi mélyrepülései után még Ben Afflecknek is teljesült az álma: végre rendező lett. Méghozzá nem is akármilyen.

Pedig a Nicholas Cage-nél is rosszabb szerepválasztásairól hírhedt Affleck tud színészkedni is, ha akar – ezt bizonyította a méltatlanul ismeretlen, az álomgyár sötét oldalát felfestő Hollywoodlanddel. 2007 óta jegyzett rendezései pedig annak tanúvallomásai, hogy az ismertebb Affleck-testvér sztárvágású arcéle ellenére is inkább rendezésre termett. Eddigi direktori dolgozataiból érdeklődési köre is markánsan kirajzolódik: a szociológiailag elkötelezett thrillermeséket kedveli leginkább, amikben barátságosan vegyül el a hitchcocki feszültségteremtés a pedáns lélekrajzzal, és útközben erkölcsi vagy társadalmi dilemmák is felmerülnek. Debütálása, a Hideg nyomon a detektív-thriller sablonját írta újra Dennis Lehane (Titokzatos folyó, Viharsziget) regénye nyomán: a műfajpaneleket felborogató, és a sztorit a bostoni szuburbia kérlelhetetlen, sorsrontó levegőjével kitömő film az atmoszférikus thriller etalonjává vált a kortárs thriller-közegben. A szintén Bostonból származó Affleck „így jöttem filmjét” egy sajátos heist-film követte: a Tolvajok városa azonban – hiába pörgette ugyanúgy maximumon a fordulat-számot – már engedményeket tett a hollywoodi közhelyeknek, gyakrabban farolt bele történetvezetési klisékbe, miközben románccal könnyített a szocio-thriller zsánerén.

Az Argo-akció egyenes ági leszármazottja az előző két Affleck-filmnek: habár nem boncolgat olyan komoly témákat, mint a Hideg nyomon, de nem is zsonglőrködik thriller-klisékkel – ám a társadalmi elkötelezettséget ugyanúgy szívügyének tartja. Harmadik rendezésében Affleck a (kül)politikai thrillert vegyíti a túszdrámával: a történet gerincét az 1979-es iráni forradalom után megostromolt amerikai nagykövetség hat menekültje és az ő bujdosásuk szolgáltatja. Mikor az amerikaiak által támogatott sahot elűző iráni fundamentalisták rájönnek, hogy az elfoglalt követségről többen megszöktek, az Amerika-ellenes hangulatban rögtön kémeknek nyilvánítják őket – így akit elkapnak, arra a biztos és azonnali halál vár. A kanadai diplomata házában meghúzódó amerikai polgárok kimentésére Tony Mendez (Ben Affleck) hivatott, aki úgy tartja, akkor van a legtöbb esélyük az iszlám fundamentalisták által szigorúan ellenőrzött reptéren át megszökni, ha egy olyan filmes stábnak adják ki magukat, amelyik éppen egy Star Wars-t koppintó sci-fihez keres forgatási helyszínt Iránban. Affleck ezután ügyesen súlyozza filmjét, és cserélgeti a hangnemeket: az iráni túszdráma epizódjait vitriolos Hollywood-kritikával ellenpontozza, ám miközben Affleck viccet farag abból, hogy Mendezt hátráltatják az álomgyár önös érdekei, a szakszervezetek és a dölyfös producerek, a késlekedéssel – és az irániak „nyomozásának” folyamatos felemlegetésével – Az Argo-akcióban kiapadhatatlan feszültséget is táplálja.

Affleck valószínűleg betéve tudja a Hitchcock-összest, hiszen még De Palmát vagy Eastwoodot is lenyűgözné, mennyire fojtogatóan képes hurkolni a suspense-t, arról nem is beszélve, hogy zökkenőmentesen fésüli egybe a realista kémthrillert az élcektől gyöngyöző fekete komédiával. Ám nem csak a filmet jellemző stilisztikai sokszínűséget (Affleck animációs és híradós betéteket egyaránt használ) tükrözi a műfaji kettősség, az iráni politikai forrongások és a saját infantilis eszképizmusába ragadt Hollywood forgatásainak egymás mellé ollózása komolyabb rendszerkritikát eszközöl. Az egyik snittben még a sah diktatúráját segítő Amerika ellen feltüzelt tömeg rombolását látjuk, a másikban pedig azon science fiction trash-filmek forgatásának egyikét, amit a Star Wars sikere nyomán ontott magából az amerikai filmipar – miközben az utcán ezeken a banális agymenéseken edzett emberek verik az Amerikában élő irániakat. Affleck kultiválja annyira a fair play-t, hogy az amúgy fundamentalista gonosztevőkként stilizált iráni oldalnak is biztosít némi motivációs bázist (nem hallgatva el a sah elnyomását, és Amerika külpolitikai szerepét sem), ám a kanadaiak szerepét már jócskán csökkentve, az életmentést a CIA önálló, hősies küldetésének feltüntetve vezényli le az akciót. Mindez azonban bocsánatos hiba egy ilyen precízen meghangszerelt, Hollywood legszebb tradícióját felelevenítő thrillerben. Ahogy az is elnézhető, hogy a színész-rendező ezúttal nem áldoz debütmunkájához hasonlóan túl sok játékidőt arra, hogy kiegészítse az egy poros hollywoodi raktár polcáról elcsent karakterek-sablonokat. Mikor főhősünk családi állapota, vagy az eleinte ellenszenves, majd egyre szerethetőbbé váló hatos menekültcsoport jellemrajzai kerülnek terítékre, akkor Affleck nem megy tovább a bevett karakter-vázlatoknál, ellenben a minimálisra vett pszichologizálást maximális hatásfokon pörgő thriller-csavarokkal ellensúlyozza.

Affleck, miután másfél óráig azon ügyködött, hogy a minden szempontból elütő amerikai, illetve iráni világot szembeállítsa egymással, megejtő gesztust tesz Az Argo-akció végén. Mikor a fináléban a „kanadai” filmes stáb a storyboard alapján magyarázza az amerikai polgárokra (kémekre) vadászó iráni katonáknak, hogy ők milyen sci-fit is akarnak készíteni itt, az iráni nevezetességekkel a háttérben, majd a szemöldöküket véresen komolyan ráncoló, és korábban veszettül ordibáló katonák elkezdenek nevetgélni és beszélgetni a nekik otthagyott vázlatokon – azzal Affleck a mozi nemzeteket kibékítő, idegen emberek között is kapcsot teremtő ereje előtt hajt fejet. Miután felvillantotta a lepusztult Hollywood-táblát, és felskiccelte az önismétlő, idióta álomgyár portréját, Affleck – ha nem is a filmművészet, de – a film ősi hatása előtt tiszteleg. Teszi ezt elegánsan, izgalmasan, és nem utolsósorban: piszkosul szórakoztatóan.

Soós Tamás