Az elemző egy napja

KIMI (2022)

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
9 évvel a nagy dérrel-dúrral beharangozott nyugdíjba vonulása után Soderbergh újra itt van: csaknem menetrendszerűen érkező filmjei között immár mintha túlsúlyban lennének a műfaji ujjgyakorlatok, de stílusérzéke folytán még a kisebb kaliberű projektjei is örömet tudnak szerezni.

Rendezőnk ugyanis olyasmikkel rukkol elő a kortárs amerikai filmgyártásban, melyek egyre jobban visszaszorulnak a 200-400 milliós látványmonstrumok javára: közepes büdzséjű, ugyanakkor szerzői kézjegyét örökké hordozó műfaji darabokat. Ilyen rangban a Kimi sem áll be a Marvel vagy Star Wars-istállóba, viszonylag alacsony kivitelű, a Warner és a New Line Cinema konjunktúrájában létrejött hiánypótló, a ’90-es és a 2000-es évek első fele óta kiveszőben lévő, napjainkban szinte kizárólag streaming-szolgáltatókon nézhető amerikai mozik példánya.

Igaz, önmagában ez nem garancia a minőségre, pláne a remekműstátuszra és ha lajstromba vesszük a Kimi problémáit, feltétlenül igaz rá, hogy Soderbergh puszta iparosrutinnal, évtizedes szakértelmében bízva regél el egy békebeli, gyakran sablonokból álló történetet. Ugyanakkor klisék ide vagy oda, a különbség, mint annyiszor, ismét a parányi finomságokban rejlik. A Kimi ugyanis rendkívül mában élő, kortárs problémákat veséző thriller a színesbőrűek kiszolgáltatottságától (lásd: George Floyd-gyilkosság) a #MeToo-n át a címben is jelölt Alexa-asszisztensprogramok (a virtuális címszereplő hangját Soderbergh első felesége, Betsy Brantley adja) hétköznapokba szivárgásáig, vagyis újabb szerzői védjegyként Soderbergh a társadalmi problémafilmek elkötelezettjeként lép színre – a Traffic-től kezdve egészen a tavalyi, hard boiled noirt végül szociodrámává fokozó No Sudden Move-ig.

Csaknem 30 perc is eltelik, mire beiizzik a lényegi konfliktus, de addig a saját operatőreként ténykedő Soderbergh egy percig sem lazsál. Szűk kivágatokkal, csaknem klausztrofób plánokkal ad helyzetjelentést a COVID-19 embert sújtó mikro, valamint közösséget befolyásoló makroproblémájáról. Hőse, a kékhajú, antiszociális, gyógyszereken élő, traumatizált múltú Angela Childs ugyanezek terhét nyögi: egyfajta fekete Lisbeth Salanderként (vagy éppen a méltatlanul ritkán emlegetett Tébolyult főalakjának örököseként) az USA kirekesztő igazságtalanságainak terhét nyögi, viszont borotvaéles agyú hangelemzőként, pontosabban home office-melósként ragyogóan boldogul, így a Kimi rögvest a feminista feszültségmozik területére sorol be. Jóllehet, Soderbergh próbál tartózkodni a leegyszerűsítésektől, így amennyire pártolja centrális rangra emelt védencét, éles szemmel bírálja is a négy fal közé rekedt millenniálokat. Childs ugyanis agorafóbiás, aki noha betegségéből előnyt kovácsol, de fogorvoshoz képtelen menni, így csupán antibiotikumot rendelhet chatablakon felkeresett orvosától, ahogy pszichológusával, netán román tech-cimborájával, pláne ablakon keresztül figyelt, alkalmi szexre áthívott barátjával is pusztán digitális formában tartja a kapcsolatot – a Kimiben az egyesekre, nullákra húzott informatikavilág immár a magányos, relációk építésével hadilábon álló, idegenségérzettel vert kisemberek gyűjtőhelye.

Sőt, a vagyonosak terén sem jobb a helyzet: korporációs visszaélések nyoma mindenütt (rögtön a nyitány sötét alkukról rántja le a leplet, a főgonosz garázsban, piszkos dobozhalmok között rendezi be irodáját és pizsamanadrágban ül le a konferenciahíváshoz), így a Kimi jó érzékkel strukturált paranoiathriller is. Panaszkodhatnánk, hogy a cselekmény főmotívuma – jelesül egy stream-frekvencián rögzített gyilkosság hangja – a Nagyítás/ Magánbeszélgetés/ Halál a hídon íratlan regulái mentén építkezik, csakhogy Soderbergh kiváló vizuális stilisztaként rendre bedob egy figyelemre méltó beállítást, áttűnésekkel, a zokogó-összeomló Angela fejében kivetülő zavaros tudatkonstrukcióval jeleníti meg a szóban forgó öldöklést, így a történetet átitató suspense egy pillanatra sem csillapodik.

Hangulatot fest Soderbergh, atmoszférateremtésből származtatja a későbbi, sajnos igen tradicionális thriller-elemeket, de a Kimi jórészt rá tud venni bennünket arra, hogy karfát szorongatva figyeljük az összeesküvés-noir kibontakozását, így az utolsó, nagyjából 30 perc hajszathriller-narratívája sem utolsó. Fantasztikus például az elrabolt, majd a hajléktalanmentes-zónák ellen tüntető, Angelát furgonból kirángató egyetemisták jelenete – a Kimi nyomatékosan a perifériára rekedtekkel, sőt, adott esetben a fiatalság társadalomformáló szerepével vállal sorsközösséget, miközben a rendező csak úgy pumpálja belénk az adrenalint a lépcsőn felrohanó, ide-oda bújó Angelára fókuszáló, príma arányérzékkel snittelt jelenetekben, vagyis ismét tökéletes összhangban áll a műfaji és a szerzői mozis hagyománytár.

Némi fájdalom, hogy a lendület nem tart ki a végéig: a Kimi idővel beáldozza a korrupt társadalom ellen harcot viselő individuum dicső, Bourne-szériába illő témáját jó pár sablonthrillerbe való megoldásért. Hirtelen zárt térben leljük magunkat vagy éppen elavult, ’90-es évekbeli szuperszámítógépet nyomogat a gonosz nagyvállalat ugyancsak rideg, orosz fogdmegje, Angela hirtelen szögbelövővel rendet csináló, segítőtárssal (sidekick) odavágó akcióhőssé duzzad, viszonylag könnyen leszereli a ráküldött bérgyilkosokat, így a korábban bürokratikus falakba ütköző, az egyéni kiteljesedését nem lelő főfigura meglehetősen gyorsan számol le az útjába vetődő akadályokkal. Igaz, sejthetjük, hogy a Kimi inkább A Keselyű három napja problémamegoldó thriller-szerkezetét veszi majd át A Parallax-terv éjsötét, noirokra rímelő politikai thriller-nihilizmusa helyett, a túlságosan akciómozisra, sőt, gyenge pillanataiban már-már a Reszkessetek, betörők! gyermetegségére fazonírozott zárlat mindenképpen visszalépés az addigi, társadalomkritikus felvetésekhez képest.

David Koepp forgatókönyvíró újabb Pánikszobát varázsol a fináléból, sőt, olykor A hálózat csapdájában végtelenül avítt IT-szemlélete is felüti a fejét, a Kimi egyáltalán nem sikertelen technothriller: Zoe Kravitz azonosulásra méltó, hihetetlenül belevaló, rokonszenves főhős, élvezet nézni a karakterívét, melyet az utolsó pillanatok cukormázas romantikus vígjátékokra hajazó megoldásai sem vernek tönkre.

Szabó G. Ádám