Anyai ágon

BESZÉLJ HOZZÁM!

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Természetfeletti horrorral nagyot buktázhatunk (lásd: Barbár), félő ugyanis, hogy a rémületkeltés bazárivá fajul a szőnyeg alá söpört emberi tényező kárára. Igaz, a tavalyi ausztrál sokkszenzációt is megkísérti a szemfényvesztés kísértete, pont elég koromfekete szív és lélek szorul belé.

Danny és Michael Philippou, a 6 perc különbséggel világra jött ikerpár 2013-ban indította YouTube-karrierjét a horrorvígjátékokat prezentáló RackaRacka-csatornán, tavalyi meglepetéssikerükre („sleeper hit”) nemcsak a Berlinale, hanem a távoli kontinens akcióistene, George Miller is felfigyelt. És láss csodát, a Beszélj hozzám! idegtépő felütése sokat próbált rövidfilmeket pipál le. Lassan építi a feszültséget, tökéletes pillanatban fecskendőzi drámai határpillanatát kb. 5 percbe, hogy aztán két gyors, hangosan becsapódó konyhakés-döféssel örökre lezáruljanak az emberéletek és visszafordíthatatlanul ránk telepedjen a sokk.

Valószínűleg a Blue-Tongue Films honfitársi színeiben – David Michod, Nash Edgerton, Spencer Susser – forgott zsengéi óta nem produkált ilyen csodát az ausztrál kismozi-művészet: ugyan akadnak döccenői, a Beszélj hozzám! másfél további órán át derekasan teljesíti vállalását. Húzómotívuma zömmel karakterológiájából fakad – Mia, a bizonytalan kamaszlány 2 éve veszítette el édesanyját, apjával ritkán jut dűlőre, így a Philippou testvérek rögtön egy családi drámának, valamint ennek részeként apa és lány kommunikációképtelenségének ágyaznak meg. Mégsem ez a sztori legfőbb aspektusa, ugyanis e mű csellengő, unalmas bulikultúrában ragadt, szüleikkel, de olykor barátaikkal sem hangot lelő fiatalok allegorikus regéje, így Aaron McLisky operatőr csaknem örök sötétségbe burkolt vágóképei a válaszokra nem lelő, így a feltörő Gonosznak kiszolgáltatott tizenévesekről rajzolnak portrét.

Üresség veszi körül a figurákat: a szülők egyedülállók, gyermekeik káromkodva próbálnak lazának tűnni, isznak, drogoznak, míg az életük nemhogy elsomfordál mellettük, de ki sem alakul és ezt boldogan vállalt fejetlenségüknek köszönhetik. A Beszélj hozzám! főmotívumai közé tartozik az ún. „peer pressure”, vagyis a piszkálódó iskolatársak, haverok elvárásaihoz való igazodás, tehát a gyökértelenség, melynek újabb jelképe a haláleseteket, ivászatot, szellemrituálét okostelefonnal, ész nélküli csürheként rögzítő, közösségi médiafüggő tinik sorfala. Mia, a főalak pedig itt, a tudatlanság leple alatt kénytelen cseperedni, vagyis a Philippou fivérek A Babadook lassú folyamú rémtörténetét, néhányszor az Eufória kiábrándultságát, illetve a Valami követ szuburbán rémálomszcenikáját tekintik mintaadónak. Digitálkultúrába merült fiataljai csupán pózolnak, maszkulin szerepet öltenek, engedelmes szeretőkként tárgyiasulnak, orális szexről beszélnek, hogy aztán egy démoni vízióból fakadó lábujjszopogatás nőjön a fiatalok véget érő barátságának egyik szimbólumává: a Beszélj hozzám! viszont többre képes a „Szex után meghalsz!”-tézis biflázásánál.

Főleg az egymás iránt táplált bizalom részletezésében jeleskedik, ugyanis Mián kívül alaposan betekintést nyerünk legjobb barátnője, Jade és gyorsan megsérülő öccse, Riley életébe, de a barátnő által vágyott fiú, Daniel indítékai szintén felszínre kerülnek: a Beszélj hozzám! e mikroközeg kölcsönhatásából származtatja a balzsamozott kézre húzott okkult szellemsztorit, vagyis az ördöghorror-narratíva cseppet sem ócska trükként, netán az ouija-mítosz felülírásaként telepszik a játékidőre, hanem problémákat cipelő, tapasztalan fiúk és lányok fajsúlyos döntéseinek következményeként. Míg Riley bizonyításvágytól fűtve engedi testébe-lelkébe a levágott kézből áramló szellemet, Mia jóval alaposabb indokkal ráz kezet a szörnnyel: anyjával szeretne újra kapcsolatba lépni, vagyis a halottakkal zajló érintkezés ősi horrortoposzát ékeli meséjébe a két Philippou. Gyászfeldolgozó tragédiaként leltározható a mű, lévén a főkarakter képtelen levedleni a rá zúdult traumát, sorsfordító választása után pedig egyre kevésbé látszik a kiút, így a Beszélj hozzám! a „Vigyázz, mit kívánsz!”-premissza újrafogalmazásaként is helytálló.

Danny és Michael Philippou végig résen maradnak (ráadásul épp a Thor-vígjátékszkeccseket ötlő Daley Pearson koncepcióján ügyködve). Borzalompillanataik sosem trendi jump scare-ekből, inkább hangulatteremtésből fakadnak a karakterológián túl, snittjeik egyszerre misztikusak és naturalisták. Oszló bőrre sötétben bujkáló, láthatatlan entitás felel. Lefolyóba komótosan csepegő vér, porrá zúzott csontok rímelnek a főalakok vakvágányra futására és mivel tudjuk, hogy a karakterek nagy része 18 éves sincs, kifejezetten szomorú baljós pillanatképeken virrasztani felettük, így ez cseppet sem a Végső állomás-franchise cirkuszi halálmutatványa, hanem kioltott, ártatlan életek temetői búcsúztatása. E forgatag közepén bolyong tanácstalanul Mia, a Beszélj hozzám! őt hajítja bele a leszállóspirálba: barátaival és apjával szót nem értő kvázi-árvaként legfeljebb rövid ideig védekezhet a gyászdémon ellen, de érezzük, tünékeny ellenségét legyőzni képtelen, olyannyira, hogy ismerősei elárulása végül saját kárhozatához vezet.

Nyakszúrás, öncsonkítás dúcolják alá Mia folyamatos pozícióvesztését: üröm az örömben, hogy a Philippou testvérek néha a főszereplővel együtt talajvesztetten próbálják egyben tartani az ingatag cselekményt. Gyakran illesztenek a rémsztoriba kaotikus látomásokat, már-már öncélúan függesztik fel kényelmetlen reália és halálos szellemvilág dimenzióit, így a Beszélj hozzám! néhány ponton csaknem feláldozza tini-noirból fakadó, roppant valóságközeli dilemmáit a hatásvadászatért, de szerencsére mindig jön egy kegyetlen reveláció, amely nem feledteti velünk, a direktorokat végig a humán interakció hozza tűzbe. Jóllehet, a zárlatban kevés híján darabokra is hullik a film, a Philippou testvérek ügyesen kerülik a bukkanókat: még az utolsó percekben is Mia sorsát helyezik fókuszba, így az onirikus, rémálomba illő végszó fatalistán biggyeszt ponton az önfeladó hősnő canossájának végére.

Szabó G. Ádám