Álomhajó

’85 NYARA

Hagyományos love story-ból rendezői kézjeggyel bíró midcult: a franciák Woody Allenje továbbra sem alkotott remekművet, ám tavaly debütált melodrámája feltétlenül a jobb munkái közé tartozik, noha az általa képviselt, queer drama-ciklust sikerültebb darabok is erősítik.

Enyhén szellős időjárás, később hét ágra süt a nap, fiatalok járkálnak ide-oda a normandiai tengerparton, szerelem illata terjeng a levegőben – ilyen premisszával kecsegtet Francois Ozon aktuális filmje és úgy érezzük, a műveit csaknem évente terítő direktor végképp megfáradt, ihletettsége automatizmussá redukálódott. Vigaszt csupán a felütés nyújt: a ’85 nyara nyitóképén sötét őrszobába kísérnek egy deviánsnak látszó kamaszt (juvenile deliquency – vághatnánk rá az angol terminust), közben halljuk a fiú narrációját, aki rövidesen, afféle kései Antoine Doinel-klónként félreérthetetlenül, önreflexíven deklarálja, „amennyiben nem egy halott srácról kívánunk mesét hallgatni, ez a sztori nem való nekünk.”

Mielőtt úgy gondolnánk, Ozon destruktív lamúrról, kommunikációképtelenségről regélő, asszociatív-delíriumos amour noirt költ publikumának, csalódnunk kell. Helyesebben, elvárásaink pusztán részben teljesülnek: a brit Aidan Chambers 1982-es young adult-regényét (Dance on My Grave) feldolgozó ’85 nyara jobbára biztonságos, tabusértéseket csak óvatos duhajként felszínre engedő, többször „fesztiválmozis” méltósággal rögzített melodráma, középpontban egyrészt a homoszexualitással, másrészt univerzálisabb problémákkal. Nosztalgikus, a boldog ’80-asok transzformatív erejét hirdető munkájában a rendező egyértelműen gay period drama-t készít: hosszú ideig képeslapba illő tengerparti epizódokon legeltethetjük a szemünket, már-már turistacsalogató jeleneteiben alig mozognak hús-vér karakterek, jószerivel divatmodelleknek tűnnek a beállításokon somfordáló figurák.

Persze, idővel kiderül, ennél némileg többről esik szó, vagyis Ozon túllendül a Megperzselt szíveket vagy az Első csókot idéző, ósdi szappanoperákra hajazó formulákon. Realizmussal kokettáló, valósághűséget tűző napfénybe öltöztető képei után egyik kedvenc témájáról beszél a direktor. Szó esik memóriáról, gyászfeldolgozásról, vágyról, illetve néha a családi kapcsolatokról. Vagyis legyen bármennyire könnyed a ’85 nyara atmoszférarajza, ugyanazt a szerzőt láthatjuk, aki egy férje emlékétől szabadulni képtelen asszonyról (A homok alatt), kamaszkori útkeresése során prostituáltnak álló lányról (Fiatal és gyönyörű) vagy az I. világháborúban elesett társa nyomait Franciaországban kutató német hölgyről (Frantz), esetleg szeretethiányos, famíliastruktúrákat pszichothriller-figuraként bolygató srácról (A házban) értekezik. Ozon határozottan impressziókat próbál megragadni, legtöbb drámája – értelmezzen újra bármilyen zsánert, sőt, térjen vissza rendkívül gyakran a szenvedélyfilmhez – percepciókról regél és nem ritkán arra keresi a választ, hogyan lépünk tovább egy súlyos veszteséget követően, miképp dolgozzuk fel a hozzánk közel álló, szeretett személy hiánya által létrejött, ránk ólomsúllyal nehezedő benyomásokat.

Kezdetben mintha teljesen mást ígérne a ’85 nyara: víg nyári betétei, a szülőkkel váltott szavak, illetve az önfeledtséget sugárzó periódusok lassítják a bontakozni készülő, elsősorban lelki feszültségre gyúró fordulópontokat. Igaz, a helyét nehezen találó Alex (Félix Lefebvre) és a bohém, hajósbolt-üzemeltetésben segédkező David (Benjamin Voisin) viszonylag gyorsan levedlik a rájuk aggatott papírmasé-szerepkört és egyre kifinomultabb alakokká lényegülnek, mi több, az őket játszó színészek is kellő árnyaltsággal hozzák testközelbe romantikus észleleteiket, jó ideig, egészen konkrétan a csaknem unalomba fulladó első 30-45 percig nehezebben tudunk velük azonosulni. Szerencsére, Ozon időben táltosodik: a ’85 nyara vidámparki boldogsággal, diszkófénnyel, vörös snittekkel, netán egy moziban berregő vetítőgép fényével egyre inkább glóriát von Alex és David szerelme köré. Csakhogy e hozzáállás szándékosan kritikus – a ’85 nyara álomszerű színkezelése, földöntúli lebegést biztosító esztétikája valójában fals emlékekről szól, a partnerünk köré emelt hamis szerelmi identitásról filozofál, így a temérdek stilizált beállítás (például a plakáton is szereplő motorozásról) épp az álmodozás kritikájaként olvasható. Innen nézve pedig újabb értelmezési sík nyílik meg: Ozon queer filmje e rangban a szerelem útvesztőibe kalauzol bennünket és bátran tesz fel kérdéseket harmonikus-rögzült és a fásultságba merülés ellen változást óhajtó, új viszonyra óhajtó szerelmi kapcsolat összeférhetetlenségéről, tehát a ’85 nyara a tradicionális-domesztikált és a szabadelvű-vidám romantika örök dilemmáján morfondírozik.

Sőt, a direktor erre már kezdetben is felhívja a figyelmünket: a halálról fantáziáló, tapasztalatlan Alex bizarr érdeklődési köre ugyanis finoman előrevetíti a kapcsolat végét, így az erotikával bátortalanul flörtölő, egy-két mozzanatában fiúhátsókra variózó ’85 nyara nyomatékosan zárójelbe rakja a Házibuli-féle közelítésmódot a románcot jóval gyanúsabban szemlélő francia szerzői mozik javára. Ozon – bár azoknál láthatóan tradíciókövetőbb, ekként gyengébb is – leginkább Maurice Pialat (Szerelmeinkre) vagy Catherine Breillat (Egy kamaszlány, Nővéremnek) filmjeire, zömmel Eric Rohmer intellektuális-beszélgetős művészfutamaira, valamint bizonyos André Techiné (Being 17) és Abdellatif Kechiche (Mektoub My Love, Canto Uno)-munkákra tekint ki a nyilvánvalóan rémlő Szólíts a neveden mellett. Slágerek harsannak a levegőbe a The Cure-tól a Bananaramán át, egészen Rod Stewart metaforikussá növekvő, traumafeldolgozóként definiált Sailingjéig, a rendező olykor helyzetkomikummal színesíti Alex és David románcát, hovatovább a főalakok románcát hagyományos férfi-nő kapcsolattal dúsítja, vagyis a ’85 nyara a szerelem több aspektusát igyekszik végigjárni.

Haláltudattal spékelt darabból viszont nem formálódik végletes tragédiát hírnökölő tragikus románccá: a felütés vitorlásbalesete a zárlatban cseppet ügyetlen képi hasonlatként az újjászületés, valamint az Alexet végigkísérő nyári, allegorikus irodalom-filmkészítés-narráció-szentháromsággá váló coming-of-age-motívum (nevelődésszál) pozitivitást sugárzó hajójává nemesedik, szimbolikusan egy új kapcsolat indexeként. A ’85 nyarának többször akadnak ügyes, helyenként kifejezetten briliáns felvetései, ám optimista befejezése és gyakori szabályokhoz ragaszkodása folytán csupán korrekt, az utolsó másodpercekig is inkább próbálkozó, semmint kliséket reformáló, pluszt végig nélkülöző „gay melodrama”.

Szabó G. Ádám

Été 85, 2020

Rendező: Francois Ozon

Szereplők: Félix Lefebvre, Benjamin Voisin, Philippine Velge, Valeria Bruni Tedeschi, Melvil Poupaud