Agyodüsszeia

Fekete-fehér képi világra kékben pompázó, festői vizualitású snitt felel – az Alasdair Gray 1992-es regénye nyomán készült, nagyrészt Magyarországon forgatott Szegény párák halálugrásba menekülő, őrült tudós által feltámasztott, majd függetlenséget nyerő hősnőjén, Bella Baxteren keresztül prímán lényegül posztmodern Frankenstein-átirattá. Jóllehet, Lanthimost továbbra is foglalkoztatják az állatbőrt öltő emberek kilengései, a direktor főleg a szörny-gondolkodó lény-dualizmus továbbvitelét tűzi zászlajára, így műve önálló jelentésrétegekkel bíró, főalakjához hasonlóan saját útját járó értekezés.

Korábbi művei ismeretében világosnak tetszik, hogy a rendező cseppet sem a hagyományos kosztümös drámák öntőformáit mímeli: Bella először csak kifejezéscsökevényekben beszél („gá”, „bá”), nyelvtanilag helytelen szentenciákat bök ki, viszont tanulékony kreatúra. Pofozástól, tabudöntögető viselkedéstől jut el a civilizált magatartásformákig. Így a barokkos, szecesszió vagy art deco felé kacsingató vizualitás, a figurák ügyetlen beszédmódja, trágárságba fulladó, kicsinyes játszadozása, sőt, vígjáték és tragédia határvonalán ingadozó stílusvonásai örvén a Szegény párák egyrészt hódol a XIX. századi regényírók, mint Bronte (Jane Eyre) vagy Thackeray (Hiúság vására) irodalmi formamegoldásai előtt. Másrészt viszont fejtetőre is állítja ezeket: az ösztönök birodalmában tengődő, onnan kijutni próbáló, agyra szert tevő Bella sorsán át Lanthimos fő dilemmaköre tárul elénk ürülékben, kinyesett agyvelőben vegetáló, önazonossá válni igyekvő kétlábú teremtményekről, akik hol passzivitásba züllve élik tovább szánalmas napjaikat (Kutyafog), kísérletet tesznek életük megváltoztatására (A homár).

Testhorrorba illik az öntudatlan Bellán végzett műtétek sora, a Szegény párák később meztelenségben pácolja fő állításait, de transzgresszív jelenetei dacára Lanthimos filmjében óriási szív dobog. Hisz a feminizmusban, sőt, univerzálissá formálja regéjét a szabadság elnyeréséről, miközben plusztartalmakkal is vértezi a játékidőt. Főszereplőnk teremtője, Dr. Godwin Baxter nagyszerű tanúságtétel e rejtett tartalékok mellett: a Willem Dafoe játszotta tudós sebhelyes arcú, Frankenstein szörnyének vonásait hordozó atyafigura, sőt, már-már istenalak (erre reflektál a keresztnevébe injektált „god”-kifejezés vagy a magyar fordításban olvasható „Úr”-megjelölés), ugyanakkor véletlenül sem empátiahiányos gonosztevő. Unortodox, doktortársadalommal összeférhetetlen módszereket választ, de örökké szívén viseli Bella sorsát, vagyis a Szegény párák erkölcsileg kétértelmű figurákat tologat: ahogy a főalak is levakarja rémstigmáját és emberré nő, úgy a káros patriarchátust jelképező atyafigura szintén humanisztikus vonásokra tesz szert. Hovatovább, a Bella férjévé emelt tudósasszisztens, Max ügyetlen társfigurából határozott gondolatokat fogalmazó oldalbordává csinosodik, míg a főszereplőt erőszakosan magához ragadó Duncan Wedderburn joviális fellépéssel igazolná leírhatatlanul önző szándékait. Feminista kiáltványfilmként ugyanolyan diadal a Szegény párák, mint férfi-nő-egyenlőtlenséget pásztázó (vö: a szintén „period piece”-köntösben előadott A kedvenc), gender-perspektívával bíbelődő tragikomédiaként. Lanthimos nem húz demarkációs vonalat hölgy és úr közé. Határozott női szemszöge ellenére mindkét tábort erényeivel és hibáival ábrázolja.

Újabb műfaji kellékként ráadásul az egzotikus útifilmet is beemeli, a Lisszabontól Alexandrián át Párizsig, majd Londonig zajló, nagyívű odüsszeia egyfelől fizikai síkra helyezi Bella eszméléstörténetét, másfelől karaktertanulmányba és szociodrámába egyaránt tökéletesen passzoló kérdéseket fogalmaz meg. Szocializmusról hallunk, a véglények áruba bocsátják testüket és szellemüket, így Lanthimos nézőpontja szerint a XIX. századi viktoriánus elfojtásokból csak a szex vagy nézeteink svungos, kendőzetlen harsogása nyújt kiutat, tehát a Szegény párák nemcsak emancipációs Bildungsroman, hanem a felnövekedés stációit olykor erotikus regényekkel megfeleltető, szado-mazochizmusba fejest ugró pamflet. Vagyis a görög rendező visszatér a weird wave groteszk kifejezésmódjához és ennek rendeli alá a főkarakterek összetett kapcsolatrendszerét. Dr. Baxter lelketlennek tűnik, holott szeretet fűti, míg Wedderburn prostisorba taszítaná imádottját és fejőstehénként zsákmányolná ki, mire Bella a sarkára állva búcsút int hűtlen szeretőjének. Ilyen rangban a Szegény párák briliáns kapitalizmuskritikaként operál: a főhősnő nem tűri teste-lelke birtokbavételét, hanem tanul, cinikus és magaillegető alakokkal, őszinte nemesfigurákkal hozza össze a sors, új gondolatokat fogad be. Érzelemmentes szextől jut el a valódi emóciókban dúskáló, házasságban, barátságban csúcsosodó összeborulásig (azért lényegül Bellává, vagyis szépséggé, mert használja szürkeállományát, plusz beleélő képességét, melyek folytán mindenképpen gyönyörűbbnek tetszik intoleranciára voksoló társainál), így individualizmus feszül a rideg pénzgazdaság vagy az álszent burzsoátársadalom falainak.

Identitásról szóló nevelődésregényként pedig épp Bella megalkuvásmentes döntéshozatali képessége révén lesz teljes győzelem a Szegény párák. Emma Stone nemcsak zseniálisan kelti életre a főalakot, de játékából ki is derül, figurája képes teremtője helyébe lépni, így a Szegény párák egy profán életút dokumentációjaként ugyancsak helytálló. Beszédtől, vagyis a csecsemő-gyermekkor fázisából indulunk az altruista, szegényeket pártoló, példás mondatfűzéssel egybeeső, cseperedést, serdülőkort nyomatékosító jóléti hozzáállásig, onnan pedig a felnőttlétet demonstráló orvosi-anatómiai szakma csínjáig-bínjáig. Világosan látszik, a Szegény párák remek karriertörténet (legalább olyan jó ritmusú, mint a Greta Gerwig-féle Barbie), plusz a zárlatra Bella nemcsak emberré, hanem apjához hasonlóan tudóssá, beültetést végző génsebésszé is emelkedik. Teljes a kör, befogadta a társadalom, sőt, bizonyos értelemben uralni is képes mikrovilágát a hatalmi arroganciájukba feledkezett, rangjukkal példálózó férfikarakterek – egykori férj, új partner – ledöntésével.

Lanthimos és a halszemoptikát gyakran alkalmazó Robbie Ryan operatőr a glancolt felszín mögött rejtező undort veszik észre tyúk és kutya ötvözésében, vad szeretkezés és udvari etikett összemosásakor. Nincsenek rögzült etikai kategóriák, inkább úgy érvelnek, hogy amíg képesek vagyunk hátat fordítani a káros mintáknak elnyomó patriarchátustól szimpla begyepesedettségig, remény nyílik a progresszióra. Steampunk-miliőjű, Terry Gilliam extravagáns, gótikus pikareszkjeiből (Münchausen báró kalandjai, Doctor Parnassus és a képzelet birodalma) merítő horrorkomédiaként a friss Arany Oroszlán-díjas Szegény párák valójában sosem undorít és pláne nem a szörnyszerű viselkedésformákat propagálja. Ellenkezőleg, az ösztönlényekben, intellektuális figurákban is lappangó humánum felszínre juttatására buzdít: pontosan erre rímel a Bella új családját keretbe foglaló, egyszerre csipkelődő és árulkodó utolsó beállítás, hibátlanul koronázva Lanthimos harmonikus és fülsértő zenetaktusokkal is spékelt, rendhagyó, de végig éleslátó nőszimfóniáját.

Szabó G. Ádám

Poor Things, 2023

Rendező: Yorgos Lanthimos

Szereplők: Emma Stone, Mark Ruffalo, Willem Dafoe, Ramy Youssef, Jerrod Carmichael