A törzs

Szlabospickij A törzs című alkotása nagyon jó visszhangot keltett 2014-ben, a megjelenése időszakában; nálunk a Titanic fesztiválon játszották egészen frissen annak idején. A törzs erejét egy mindenképpen radikálisnak mondható megoldás adja: a színészek szinte kivétel nélkül süketnémák, így a filmben nincsen hangzó beszéd, nincs továbbá sem szinkron, sem feliratozás. A szereplők időnként rendkívül élénk beszédét tehát a jelelésben járatlan nézők nem érthetik […]

„Ez nem Európa és nem Oroszország” – fakad ki egy ukrán filmrendező az egyik beszélgetésben, amit a sajtóban lehet olvasni. Az ukrán alkotók különösen nehéz önazonosságkereséséről beszélnek az úgynevezett új hullám képviselői, amihez érdemes hozzátenni, hogy egyrészt számos hasonló hullám átvonult az elmúlt évtizedekben a kelet-európai mozin, másrészt az ukrán filmnek valóban elemi szüksége van a megújulásra. A hatalmas ország valaha elképesztően nagy filmművészete évente egy-két egészestés munkát képes kibocsátani, ezek is jórészt fesztiválfilmek. Van ugyanakkor a kortárs ukrán mozinak nemzetközi sztárja, Szergej Loznyica személyében – beszédes persze az is, hogy Loznyicát a beloruszok éppúgy magukénak tartják (elvégre ott született), mint az oroszok, hiszen ott (is) járt iskolába; egyébként pedig Németországban és sokfelé él. A fesztiválok népe ugyan jól ismerheti Eva Nejmant, de ha igazán őszinték akarunk lenni, ez nem segít az ukrán filmipar és –művészet egészén. Még valami az alkotói azonosság megtalálásáról: arról a nemzeti filmről beszélünk, amelynek fenségterületén nagyjából minden arról a Dovzsenkóról van elnevezve, akinek az örökségétől a mai fiatalok éppúgy szabadulni szeretnének, mint a 60-as és a 70-es évek lírai filmjétől. A választható további elődök bonyolult hagyatékot kínálnak: Kira Muratova hatalmas életműve csupa menekülés és folytonos elhallgattatás a szovjet viszonyok között, Szergej Paradzsanov pályáján Ukrajna ugyan kényszerű, de nagyon termékeny pillanat. Roma Bondarcsuk, Vologya Tyihij vagy éppen Miroszlav Szlabospickij tehát nem spórolhatja meg az új ukrán mozi felépítésének szellemi munkáját – valami mintha megmozdult volna az utóbbi időkben.

Ennek az élénkülésnek az egyik jele éppen Szlabospickij A törzs című alkotása, amely nagyon jó visszhangot keltett 2014-ben, a megjelenése időszakában; nálunk a Titanic fesztiválon játszották egészen frissen annak idején. A törzs erejét egy mindenképpen radikálisnak mondható megoldás adja: a színészek szinte kivétel nélkül süketnémák, így a filmben nincsen hangzó beszéd, nincs továbbá sem szinkron, sem feliratozás. A szereplők időnként rendkívül élénk beszédét tehát a jelelésben járatlan nézők nem érthetik, legalábbis részleteiben nem. Azt kell mondanunk ugyanakkor, hogy a film nézése során nincs különösebben nagy jelentésveszteség – rossz értés vagy félreértés a hangzó nyelvet használó filmek esetében is bőven van. Amiben én mint néző elbizonytalanodtam, az nem innen ered, hanem a film dramaturgiájának a homályosságaiból: néha egyáltalán nem világos, hogy a bentlakásos iskola tanulói között ki a bandavezér, az egyes jelenetek között mennyi idő telhetett el – ennek érzékelésére a szereplők indítékainak megismerése érdekében és cselekedeteik következményének jelzése miatt lett volna szükség. A törzs mintha keverne ugyanis kétféle előadásmódot: a zárt közegben lezajló erőszakdráma a motivációk határozottabb érzékeltetését kívánná, a film azonban egészében a művészfilm elhallgatásokra, hiányzó jelzésekre épülő dramaturgiáját használja. És még valami, ami fontos lehet: a rendező mintha saját elképzelésének foglyává vált volna, ugyanis a nem halló és jelbeszéddel érintkező főszereplőit nemcsak a történetmesélés szintjén, hanem a társadalmi közeg ábrázolásában is elszakítja a környezetüktől. Így adódhat, hogy például az egyébként hallók és nem hallók között lezajló rendőrségi kihallgatást kénytelen nagyon mesterkélt módon kívülről fényképezni, és nincs megoldva az iskola beágyazása sem az egyébként nagyon erősen posztszovjet küllemű kisvárosba.

Részeredményekről tudok tehát beszámolni, amelyek egy nagyon hatásos, de ellentmondásosan elkészített filmet rajzolnak ki: az emberi viszonyok ábrázolásában erős rendező letisztult forgatókönyv alapján laboratóriumi körülmények között vizsgál egyébként életteli anyagot.

Szíjártó Imre