A történetek túlélése – egy nagy hal meséje

Csaknem 10 éve, hogy Tim Burton rendezésében először láthattuk a Nagy hal című filmet, mely helyszíneiben, hátterében idézi a rendező védjegyének számító mesés, mitikus, sokszor szürreális, abszurd hangulatot, ám ezúttal egy mindennapibb, emberi kapcsolat kerül a középpontba. Kanizsai Ágnes ír a Nagy halról […]

Csaknem 10 éve, hogy Tim Burton rendezésében először láthattuk a Nagy hal című filmet, mely helyszíneiben, hátterében idézi a rendező védjegyének számító mesés, mitikus, sokszor szürreális, abszurd hangulatot, ám ezúttal egy mindennapibb, emberi kapcsolat kerül a középpontba. Kanizsai Ágnes ír a Nagy halról.

A forgatókönyvet John August írta Daniel Wallace regényére alapozva. Maga a regény történetek laza kompozíciója, melyet August egymásbafonódó történetek zseniálisan megszerkesztett egységévé alakít át. A színészek feledhetetlen alakítást nyújtanak, egymás játékára alapozva, azzal összejátszva, hogy a néző még könnyebben elmerüljön a szereplők fiatal és idős kori történeteiben.

Egy alapvető oppozícióra épül a történet, mely apa és fia között feszül: a nagyvárosban élő, újságíró Will inkább a tényekhez ragaszkodik és ellenérzéssel viseltetik apja, Edward Bloom mesés, eltúlzott fordulatokkal megfestett történetei iránt. E történetek szolgáltatnak alapot mindahhoz, amit apjáról tudni vélt, és éppen ez a tények világával szembenálló, megfoghatatlan, fiktív elemekkel átszőtt élet kiváltotta szorongás lesz az, ami arra készteti, hogy kérdőre vonja haldokló apját. Megpróbálja felfejteni történeteinek alapját, hogy megláthassa végre a mögöttük megbújó alakot. Kutatása tényfeltárását és apja történeteinek megelevendését követhetjük végig a film során, olyan főbb motívumok mentén, mint a víz, a nagy hal, a boszorkány, vagy Fantom idilli, ám annál kísértetiesebb városkája.

A víz mindent körülölel, átjár, egyesít, élettel telít és felfrissít. Több jelenet kötődik a folyóhoz, az esőhöz, a vízhez, mely sok csodának és legendának és magának a nagy halnak is a rejtője és felfedője. A filmben megismert történeti szálak végül a folyónál futnak össze, és itt válik láthatóvá Edward egész életének története. E jelenet visszaköszön a temetési szertartásnál, ahol láthatjuk feltűnni azokat a szereplőket, akik az apa történeteiben végig jelen voltak, ám kicsit másképp, egy mesésebb látásmód által megjelenítve. A nagy hal több formában is feltűnik, és folyamatosan kicsúszik a kezünk közül: akár a varázslatos történeteken, rajta is nehezen találunk fogást. Ő maga egyszerre a hőn vágyott, kifoghatatlan nő, aki csak akkor lehet a miénk, ha felkínáljuk neki azt, amire vágyik; a hiedelmek, babonák alkotta vidéki legendák világának egyik jelölője, vagy akár a főhős, aki ismerve sorsát nekivág az életnek, ám sem az élet, sem a sok veszélyes kaland nem talál fogást rajta.

A hiedelmek és régi legendák világát a boszorkány alakja is emblematizálja. A történet elején és végén is megjelenik, először Ashton boszorkányaként, akinek műszemében a merész érdeklődő megpillanthatja, hogy hogyan hal meg. Ez a jelenet azért is fontos, mert Edward Bloom ebből a tudásból származó magabiztosságával kel útra, és több hihetetlen kalandot is ennek köszönhetően él át. A boszorkányt később Fantom magányos lányaként láthatjuk újra, aki valóság szeretett volna lenni Edward számára, az életének része, ehelyett azonban a maga létrehozta képzelgés rabja marad, egy liminális alak a valóság és mesék határán. Fő szerepe mégis abban mutatkozik meg, hogy segít Willnek szorongása feloldásában, és abban, hogy megbizonyosodjon, a történetek mögött rejlő apja számára ő nagyon is valóságos.

Érdemes megemlíteni még Fantom városkáját, ahova első viszontagságos útja során vetődik Edward. Itt a fű zöld, az ég kék, sosincs túl meleg, se túl hideg, a folyóban sellők élnek, a napot a hintaszék nyugalma és a világ legjobb pitéjének melege kíséri végig, végül esti mulatozás zárja. Minden idilli, nyugodt, a város végső úticél mivoltát a drótra feldobott cipők jelzik: nincs ember, aki önként távozna innen – kivéve Edwardot. A kísértetiesen ismerős, egyszerre furcsa és szép várost elhagyva megindul annak elszegényedése és romlása – ahogy az ifjúi remények kopnak meg, homályosulnak el a felnőtt problémák nyomása alatt. Edward látásmódjának különlegességét hangsúlyozza, hogy később barátai összefogásával újra felépíti a várost, hogy olyan legyen, amilyen korábban is volt; a nagyvilág eszközeivel ugyan, de megmenti a várost, mely most már korántsem tűnik olyan szürreálisnak, mint első látásra: a korábbi mesei elemek megszelídülnek, mindennapivá szerényednek, de megmaradnak.

A film folyamatosan rámutat arra, hogy a dolgok szemlélete nem lehet kizárólag tényszerű, egyszerűen fekete vagy fehér: az emlékek beszűrődése a történetmondásba minden egyes el-, illetve újramesélés alkalmával új élettel tölti fel, megszépíti vagy elkendőzi a megtörtént pillanatokat. Különleges erőt tulajdonít a történetek szóbeli átadásának – akár a szóbeliség idején, amikor a történetmondó töltötte meg élettel a fenntartandó történetet minden egyes elmesélés alkalmával. Ez különösen a kórházi jelenettel válik hangsúlyossá, amikor a halálán lévő Edward megkéri fiát, hogy vegye át a történet mesélésének fonalát, legyen részese és vezetője is. Mesélje el az ő története végét. Will pedig elhagyja saját tényekhez ragaszkodó stílusát és az apjáéhoz igazítja azt felhasználva azokat az elemeket, figurákat és motívumokat, amelyeket olyan jól ismert már a történeteiből. Egyszerre rádöbben ennek a világnak a sokszínűségére, élettel teli varázsára: Edward Bloom ezzel a mozzanattal adja tovább magát, az életét, a történeteit. Will végre látja és megérti az apját, az élet számára kifoghatatlan nagy halat, aki a szerettei által elmesélt történeteken keresztül tovább él, „s így ő maga is halhatatlan lesz.”

Kanizsai Ágnes