A nő

Spike Jonze új filmjét mindenfelé az emberi párkapcsolatokról és a magányról való briliáns, okos és vicces elmélkedésként ünneplik, viszont közben sokan elsumákolják a film sci-fi vonalát, sőt, odáig merészkednek, hogy ezt a műfaji aspektust háttérbe szorítottnak, lényegtelennek bélyegzik, mondván, hogy A nő nem valamiféle sci-fi a technológiai fejlődésről, hanem érzékeny dráma az emberről. De mikor kezdte kizárni egymást ez a kettő?

Továbbmegyek: A nő az elmúlt év magasan legjobb sci-fije, és pont azért, mert igazi sci-fihez méltón rólunk szól, nem pedig kütyükről és trükkfelvételekről. Jonze a technikai fejlődés logikusnak tűnő következményeibe csomagol be egy kellemes komikus elemekkel színezett szerelmi drámát, hogy bátran feltegye az élet néhány nagy kérdését: mit érünk egyedül? Mit érünk párban? Hogyan tudunk továbblépni? Ki áll valójában a boldogságunk útjában? Azok, akikkel a sors összehoz, vagy mi magunk?

A közeli jövőben járunk. Theodore (Joaquin Phoenix) éppen válófélben van feleségétől, amikor megvásárol egy új operációs rendszert, amit úgy hirdetnek, mint az első saját tudattal és személyiséggel rendelkező mesterséges intelligenciát. A magát Samanthának elnevező program először csak operációs rendszerhez méltó feladatokat végez Theodore-nak, de ahogy tanul és fejlődik, egyre többet kommunikál vele, egyre jobban megismeri – végül a férfi és a szoftver egymásba szeretnek, és „járni” kezdenek. De hová vezet mindez?

A nő egy magányos ember portréja. Theodore el­veszett, bizonytalan és keserű, a film elején távol áll attól, hogy feldolgozza szakítását a feleségével, és aláírja a válási papírokat. Kettejük kapcsolata kez­detben csak néma, pillanatokra felvillanó flash­backek­ben elevenedik meg, és pusztán homá­lyos elképzeléseink lehetnek arról, hogy mi alakul­hatott rosszul az egykor ideálisnak tűnt szerelem­ben. Ahogy Theodore életébe belép Samantha (Scarlet Jo­hansson talán legszexibb alakítása – pedig ki­zárólag a hangját halljuk), a férfi új életre kel, és min­den tökéletessé válik körülötte.

Nem vonja le a nyilvánvaló következést: Samantha, bármilyen mamutlépésekkel haladja is meg egy szoftver kereteit, bármennyire emberi és valóságos (amennyire csak test hiányában lehet), arra van programozva, hogy pozitívan reagáljon rá, és megfeleljen az igényeinek, hogy támogassa, bíztassa, bátorítsa őt, törődjön vele. Arra van programozva, hogy olyan legyen, amilyen egy igazi társ sosem képes lenni, mert annak megvannak a maga, tőle független igényei és vágyai. Theodore egy személyére szabott ideálba szeret bele. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy saját magába.

Amikor „a nő” tovább fejlődik, és másokkal is elkezd kapcsolatokat kiépíteni, ráadásul olyan poszthumán szinteken, amiket a férfi felfogni is alig képes, a mennyország látképe repedezni kezd, és Theodore lassan újra magába roskad. Jonze mesteri érzékkel, humorral és gyengédséggel mesél arról, hogy egy kapcsolatban a másikkal együtt kell nőni, hogy legalább ugyanannyit kell adni, mint kapni, hogy mielőtt másvalakit szeretünk, saját magunkat kell megszeretnünk, és főleg, hogy a változástól nem kell félni – el kell fogadni.

A nőben látszólag mindenki elfogadja a változást, legalábbis ha az a technológiát érinti. Az átlag­embernek egy figyelemreméltóan rövid idő eltelté­vel már meg sem rebben a szeme, ha valaki azt mondja neki, hogy egy operációs rendszerrel jár. Jonze sci-fi bravúrja azzal teljesül ki, hogy a jövőt pontosan ellentétesen ábrázolja, mint a manapság divatos disztópiákban szokás. Az utcák szépek, tiszták, bűnnek, háborúnak, szegénységnek, egy­általán, bármiféle nélkülözésnek semmi nyoma, az emberek kedvesek, nyugodtak, ráadásul a díszlet- és jelmeztervezés briliáns húzással visszanyúl kicsit a múltba, és egyfajta szívmelengető retrós hatással oltja be a képi világot: új, de ismerős – íme, egy jövő, amiben bízhatsz.

A látványosan idealizált holnap azonban nem feelgood célokat szolgál. Nyomasztó társadalmi, politikai és gazdasági problémák hiányában szűkül azoknak a köre, akiket, amiket a boldogtalanságunkért hibáztathatunk. A „mesterséges” szerelemmel pedig Jonze végképp saját magával való szembenézésre kényszeríti Theodore-t. Miért van az, hogy a hivatásos levélíróként dolgozó férfi (értsd: a cége azzal foglalkozik, hogy mások bocsánatkérő, gratuláló, szerelmes- és egyéb leveleit írja meg) az íróasztala mögött csodálatos érzelmi kisülésekkel érinti meg az emberi szíveket, de egy kapcsolatban képtelen mindennek akár csak a töredékére is? Miért ott fogadjuk el a változást a legkevésbé, ahol a leginkább kellene?

Theodore szerepében Joaquin Phoenix szenzációs: szimpatikus, gyarló, esetlen és elveszett, ráadásul bajuszával ebben a technológiai kontextusban kissé emlékeztet Chaplinre a Modern időkből – mindketten a fejlődés nem feltétlenül pozitív emberi következményeivel néznek szembe. Mert a jövő ugyan ragyogó, de az utcákon az emberek félig lehajtott fejjel, mosolyogva, füldugóval, telefonnal, operációs rendszerrel felszerelkezve járnak és beszélgetnek láthatatlan partnerükkel – csak egy pillantás rájuk, és azonnal felmerül a kérdés: vajon ezekből a felhőtlenül boldog kapcsolatokból (legyen az akár szerelmi, akár baráti) mennyi az „igazi”? Tényleg úton vagyunk afelé, hogy jól meglegyünk tökéletesre csiszolt illúziókkal?

Jonze optimista kifutást választ. Van kiút, van megoldás, és igenis túl tudunk lépni önnön korlátainkon. A nő a kedves és vicces felszín alatt mélyen elgondolkodtató és gyönyörű film.

Rusznyák Csaba