A nagy szépség
Paolo Sorrentino Fellinit idéző dráma/komédiája egy afféle bohém és dekadens bulival kezdődik, amit a rendező mintha Fitzgerald A nagy Gatsby című klasszikusára utalva komponált volna. A Colosseumra néző luxusapartmanban folyó dőzsölés azonban cél nélküli, Gatsbyvel ellentétben Jepnek rég nincsenek álmai […]
„Mi a munkája? Gazdag vagyok.” A nagy szépség egy olyan közegben játszódik, amiből ez a dialógus még csak egészen picit sem lóg ki. A 65 éves Jep Gambardella egyetlen hatalmas sikerű könyvet írt 40 évvel ezelőtt, és azóta semmit. Újságíróként tartja rajta a kezét Rómája kortárs művészetének ütőerén, de az elmúlt négy évtizedet alapvetően mégis inkább csak végigpartizta, feleség és gyerekek nélkül, a város egyik központi alakjaként, gyűrve az éveket, de nem biztos, hogy igazán élve. Paolo Sorrentino Fellinit idéző dráma/komédiája egy afféle bohém és dekadens bulival kezdődik, amit a rendező mintha Fitzgerald A nagy Gatsby című klasszikusára utalva komponált volna. A Colosseumra néző luxusapartmanban folyó dőzsölés azonban cél nélküli, Gatsbyvel ellentétben Jepnek rég nincsenek álmai: a bravúrosan felvett és vágott jelenet az a fajta grandeur, ami már megszűnt grandeurnek lenni, mert rutinná vált, és beletegeződött a hétköznapok sivárságába. Jepet ebből a sivárságból rántja vissza a múltba egy régi szerelmének halálhíre, és kénytelen számot vetni azzal, hogy milyen lehetőségeket szalasztott el, milyen hibákat vétett. Milyen életet nem élt meg.
Lineáris cselekmény helyett A nagy szépség életképek, impressziók, hangulatok és szürreális inzertek hosszú, laza füzéréből áll, ami Róma gazdag, értelmiségi elitje felett mond szatirikus ítéletet (egyetlen hibája, hogy túl elnyújtottan teszi). A közeg duzzad a bizarr figuráktól, a botoxolt műemberektől, a fontoskodó önmegvalósítóktól, a felszínes és haszontalan beszélgetésektől, a mímelt kiváltságosságtól és a bérelhető arisztokratáktól; még az egyház képviselői is vagy félbolond múmiák vagy állítólagos ördögűző múltjuk bűvkörében tetszelgő, ételreceptről fecsegő kirakatpapok. Jep (Toni Servillo lubickol a szerepben) csak egyvalamiben különbözik tőlük, és az nem az, hogy egyszer tényleg írt egy nagy becsben tartott könyvet. Sorrentino cinizmusa a karakternek ezen az egyetlen komolynak mondott teljesítményén is átüt, ugyanis a „mestermű” megítélése a játékidő múlásával jelentősen árnyalódik, ahogy egyre több utalást kapunk kétes értékeire (még magától Jeptől is). Ez nagyon is illik az összképbe: a gondolat, hogy ebben a képmutató, sznob, émelyítően felszínes művészvilágban valaki igazi értéket teremt, amit a körülötte lévők aztán még fel is ismernek, egyenesen abszurdum.
Nem, Jep abban különbözik a többiektől, az a komédiája és a tragédiája, hogy nem csak pontosan tisztában van a saját és a környezete ürességével, de ezt ráadásul szóvá tenni sem fél. Szinte állandó mosolyában egyszerre játszik az ebből fakadó fásultság és elégedettség, de a tét nem a probléma felismerése, hanem az, hogy lehetséges-e rá megoldást találni. Ki lehet törni ebből az állapotból? Az egyik lenyűgöző jelenetben egy dühödt és síró kislány dobál több vödörnyi festéket egy hatalmas, üres vászonra, amin aztán vadul szétkeni azt – „műalkotása” milliókat ér majd. Partnerét Jep elvezeti a bizarr látványtól, és a régi Róma szobrait mutogatja neki. A modern önkifejezés e maró gúnyára azonban Sorrentino aztán húz még egy lapot, ahogy kamerája áhítatosan emelkedve mutatja meg a kislány „pancsolásának” végeredményét, értelmezési lehetőségek sorát kínálva fel. A filmes eszközök operaszerű használata azt sugallja, hogy tényleg értéket látunk? Vagy ez csak a gúny rafinált, monumentális fokozása? Vagy a szülei által tárgyként kezelt kislány a szenvedésből és ignoranciából születő művészetet jelképezi?
Egy másik jelenetben Jep nyugodt, közönyös mosollyal töri derékba egyik barátjának fellengzőségét. A nő vele ellentétben 11 könyvet írt meg, boldog házasságban él, gyerekeket nevel, elégedett anya, élete teljesnek, komplexnek, izgalmasnak, csodálatosnak tűnik. Jep szavai azonban megsemmisítő erővel csapnak le erre a látszatra – mert persze, hogy ez is csak látszat. Az „én több vagyok nálatok” féligazságokból, hazugságokból, sznobságból, lenézésből font illúziója, ami a tényleges többé válás lehetőségének elszállásából, és annak felismeréséből fakad. De nem is ez a fontos. Hanem az, hogy Jep merengése a múltról, egykori szerelméről, arról, hogy „mi lett volna, ha”, ezzel a jelenettel egy száraz, kegyetlen és ironikus válaszba torkollik: nem számít. Bármi lett volna, most ugyanott tartana. Az egész film lényege kerül zárójelbe, pedig ekkor még messze van a vége.
Az epizodikus szerkezetből és a témából adódóan A nagy szépség vége egyébként is sokszor túl messzinek tűnik: a 140 perces játékidő enyhén szólva nagyvonalú a harsányan és színesen pózoló semmi ábrázolásához (ehhez hasonló megjegyzést egy ízben még maga Jep is tesz). Sorrentino ezért még a mesteri rendezésével is csak félig-meddig képes kompenzálni a nézőt, de az tény, hogy tisztességesen megpróbálja: a film egy audiovizuális gyönyör, a médium izgalmas és változatos formanyelvének egészen lenyűgöző demonstrációja, tartalommal megtöltött látványorgia. A zárlaton pedig el lehet merengeni: Jep a kiutat találja meg, vagy csak az önámítás lehetőségét? Mindenki eldöntheti magának, bár Sorrentino vaskos iróniája erőteljesen húz az egyik irányba. De talán ez is csak látszat.
Rusznyák Csaba
