A melodráma elmélete

JAMES MARSH:
A MINDENSÉG ELMÉLETE

A Stephen Hawking életéről szóló, immár Oscar-díjas A mindenség elméletével ugyanaz a probléma, mint annak idején a Dianával. Az alkotók engedtek a kísértésnek: bulváros és giccses romantikus melodrámát készítettek realista, aluldramatizált életrajzi film helyett.

A film egyetemi éveitől napjainkig követi figyelemmel az elméleti fizikus életét. James Marsh munkája elsősorban a híres tudós ALS betegségére és első feleségével folytatott kapcsolatára koncentrál. Utóbbin sincs mit csodálkozni, hisz a forgatókönyv egyenesen a fizikus ex-neje, Jane Hawking (ön)életrajzi könyve, a Travelling to Infinity: My Life with Stephen (Utazás a végtelenbe: Életem Stephennel) alapján készült. És ezzel rögtön el is érkeztünk filmünk első és egyik legnagyobb hibájához. Hawkingnak van saját memoárja is (My Brief History), az alkotók így már azzal is sokatmondó gesztust gyakoroltak, hogy az ex-felesége duplafenekű önéletrajzi könyvét adaptálták. Biopicből így lesz romantikus melodráma. E mozi nem azoknak készült, akik Hawkingra és elméleti fizikájára kíváncsiak – nekik ott vannak a dokumentumfilmek és a könyvei – hanem azoknak, akik azt szeretnék tudni (lehetőleg a feleség laikus tolmácsolásában), hogy milyen lehet egy lebénult, kerekesszékhez kötött, megnémult géniusz nejének lenni, milyen volt Einstein trónörököse a magánéletben.

E film Hawing munkásságának csak a felszínét mutatja be, de ha a mindenségről nem is, a melodráma elméletéről viszont annál többet tudhatunk meg. Gondolhatnánk, hogy formabontó gesztus egy híres zseni mellett annak feleségéről is mesélni, de a celebritások intim kapcsolatainak boncolgatása is beleillik a brit filmtörténet hagyományaiba, elég a VIII. Henrik magánéletére gondolni, vagy akár a jelen műhöz hasonlóan erősen bulváros, főleg hálószobatitkokról spekuláló Dianára. Hiába hiteles életrajz Jane Hawking könyve, így is felróható hibának, hogy az alkotók nem próbálták ellensúlyozni történetük melodramatikusságát, épp ellenkezőleg. Márpedig a műfaji narratívák szöges ellentétei a valóságnak, ha pedig az alapul vett igaz történet önmagában is klisés, abból bajosan készülhet jó film. Ha egy valós személy élete romantikus melodrámába illő, akkor a biopic rendezőjének szembe kell mennie e zsánerek sablonjaival, nem túl-, hanem aluldramatizálnia kell az alapanyagot, megmutatva a valóságot a felszín alatt.

A romantikus melodráma műfaja számos klisével képviselteti magát e filmben. A bimbózó románcot szétszakító halálos (de legalábbis demoralizálóan súlyos és ritka) betegség és a kialakuló szerelmi háromszög mellett ilyen például a két főhős világnézetének és társadalmi hátterének gyökeres különbsége is (a tudós ateista progresszív, a nő hívő konzervatív). Vagy akár a férfihős romantikus, eszképista foglalkozása (protagonistánk az univerzum, a kozmosz végső titkait kutató metafizikus, aminél csak az lehetne melodramatikusabb, ha szívsebész lenne), mely filozofikusnak szánt hűtőmágnes-bölcsességek elsütésére is ad lehetőséget. Mintha még maguk az alkotók is reflektálnának munkájuk közönséges voltára: a filmet egy közönségtalálkozó zárja, ahol különféle laikusok találkozhatnak idoljukkal. A játékidő telésével a rendező egyre halmozza a giccset: a várható happy end (nem lövök le poént, hisz a biopic alanya élő személy) mellé zárásként flashback-montázs formájában visszapörgeti a filmet, kvázi újrahasznosítva munkáját.

A mindenség elmélete nem csak egy újabb biopic: a zseni-életrajzok sorába is illik. Ilyen a szintén nemrég bemutatott, ugyancsak brit és egy Oscart nyert Kódjátszma is, mely azonban nem csak izgalmasabb, de sokkal többet mond a géniuszok létélményéről is (és kevesebbet a celeb-egzisztenciáról). A főhős “szórakozott professzor” karaktere mindkét műben humorforrás. Életüket azonban egyaránt egy külső bonyodalom, körülmény nehezíti  meg, filmünkben ez az ALS, utóbbiban a kódfejtő Alan Turing homoszexualitása és a korabeli homofóbia. A különbségek viszont markánsabbak, és a Kódjátszma mellett szólnak. A mindenség elmélete sokkal inkább Hawking romantikus kapcsolatáról és betegségéről szól, semmint ösztönös zsenialitásáról. Mindezek (a zsenialitás, a románc és a betegség) ráadásul függetlenek egymástól, egyik sem következik a másikból. A bonyodalom tehát életszerű ugyan, de dramaturgiailag esetleges is. Marsh ráadásul a főhős romantikus érzéseit és a betegséggel való harcát egyaránt meglehetősen felszínesen ábrázolja, hiszen a feleség, azaz egy mellékszereplő külső szemszögére koncentrál.

Turing az elméleti fizikussal szemben a szakmai életén belül sem kedvenc érdeklődési területének hódol, hanem lehetetlen küldetést vállal. Megpróbálja feltörni a nácik enigmáját, hogy véget vessen a háborúnak és emberéleteket mentsen meg, motivációját ráadásul homoszexuálisként szerzett keserű tapasztalataiból meríti, nála tehát az ambíció eleve magánéleti problémákra vezethető vissza. Nemes céljai ellenére egyedül volt a világ ellen, tehetsége számára inkább átok volt, mint áldás, hisz forradalmi ötletei miatt erős ellenszélben végzett munkája titkos volt, fejvesztés terhe mellett büszkélkedhetett csak vele. Turing halála után értékelt, meg nem értett géniusz, tragikus hős, míg Hawking sikersztori, a fizikai korlátain felülemelkedett szabad szellem. Előbbi a múlt, utóbbi a jövő zsenitípusa, azonban megkockáztatom, az előbbiben van több realitás, de filmdrámai potenciál legalábbis biztosan. Hawking ösztönös zsenialitása és betegségével dacoló életigenlése önmagában nem rejt különösebb drámát – ahogy az Amadeus sem működne az antitalentum Salieri nélkül – a zsémbes Turingnak viszont nem volt elég zseninek születnie. Különcként fogadtatta el magát munkatársaival, csapatjátékossá vált, miközben egy hasonlóan hátrányos helyzetből induló (underdog) szellemi utódot (Keira Knightley nőkaraktere) is mentorált, ráadásul végig hiába harcolt érdemei elismeréséért.

Egy közönségfilm ideális főhőse nem keményen dolgozó és eredményeiért megszenvedő kisember, hanem istenáldotta tehetség, a szerencse fia, csodagyerek. A nagyközönség ugyanis kikapcsolódásra, eszképizmusra vágyik, nem motiváló leckére arról, hogy a siker munka kérdése. (Hawking talentumát ráadásul a betegsége jelentette balszerencse már-már kompenzálja, kvázi visszabillentve az egyensúlyt.) A mindenség elmélete tehát populistább darab a Kódjátszmánál, és nem csak emiatt: hagyományos heteroszexuális románcot vonultat fel, szemben a Turing-biopic által ábrázolt homoszexualitással és homofóbiával. Noha évekkel rövidítette le a II. világháborút és ezzel számos életet mentett meg, melegsége miatt bűnözőként kezelték, alig kapott kevésbé barbár bánásmódot, mint ami a hozzájárulásával legyőzött náci Németországban várta volna. A széleskörű elismertségnek örvendő, laikusoknak írott könyveivel elhíresült Hawking sztár-státuszával szemben Turing enigmatikus és alulértékelt.

A mindenség elmélete alkotói tehát Hawking sztár- és celeb-státuszát, na meg életének romantikus melodrámai kliséit aknázták ki, filmjük így méltatlan alanyához. Egyedül talán a főszerepet jegyző Eddie Redmayne dicsérhető meg, alakítása szinte már túl jó is ehhez a mozihoz, noha gyorsan le is rontotta a renoméját a nagyot bukott Jupiter felemelkedésében mutatott, ripacskodáson kívül másnak nemigen nevezhető játékával, amit látva ráadásul eme Oscar-díjat nyert munkája is manírosabbnak tűnik a kelleténél.

Csiger Ádám

A mindenség elmélete
(The Theory of Everything)
színes, magyarul beszélő, angol életrajzi dráma, 123 perc, 2014

rendező: James Marsh
forgatókönyvíró: Anthony McCarten
zeneszerző: Jóhann Jóhannsson
operatőr: Benoît Delhomme
díszlettervező: John Paul Kelly
jelmeztervező: Steven Noble
producer: Tim Bevan, Lisa Bruce, Eric Fellner, Anthony McCarten
vágó: Jinx Godfrey

Szereplők:
Eddie Redmayne (Stephen Hawking)
Felicity Jones (Jane Hawking)
Charlie Cox (Jonathan Hellyer Jones)
Harry Lloyd (Brian)
Enzo Cilenti (Kip Thorne)
David Thewlis (Dennis Sciama)
Emily Watson (Beryl Wilde)

Bemutató dátuma: 2015. január 22. (Forgalmazó: UIP-Duna Film)
12 éven aluliaknak nem ajánlott