A komornyik

A komornyik az a fajta film, amit elkezd nézni az ember, és nagyjából 10 perc után szörnyű bizonyosság keríti hatalmába: úgy érzi, hogy máris látott és hallott mindent, amit az alkotók közölni akartak vele, ennek ellenére még mindig hátra van belőle két óra.

Lee Daniels, a megkapóan őszinte és hiteles Precious – A boldogság ára rendezőjének új drámája egy olyan fekete komornyik szemén keresztül meséli el Amerika szegregációhoz való viszonyának változását a XX. század nagyobbik részében, aki hét elnök alatt szolgált a Fehér Házban. A címszerepben Forest Whitaker afféle fekete Forrest Gumpként lép fel a ravasz módon játékfilmnek álcázott, illusztris színészgárdával felpumpált tananyagban, ami pont olyan izgalmasan, érdekesen és pont olyan emocionális érzékenységgel okítja a befogadót, amilyenre egy tananyagtól számíthatunk.

Eltekintve a természetesen Obamához csatolt, 2009-ben játszódó kerettől, A komornyik 1926-ban, Georgiában kezdődik: a kis Cecil (Whitaker) tanúja annak, ahogy a családja által művelt gyapotfarm ura megerőszakolja anyját, majd pedig hidegvérrel agyonlövi a tett ellen szót emelő apját. A birtok gondnoka megszánja a fiút, és a szárnyai alá veszi, hogy „házi niggert” faragjon belőle. Az évek során Cecil kitanulja a szolgaság csínját-bínját, mígnem 1957-ben, immár feleséggel és két gyerekkel a háta mögött, felveszik komornyiknak a Fehér Házba. A férfi büszke a teljesítményére, arra, hogy az ország vezetőinek tölthet kávét, ám nem mindenki osztozik az érzéseiben. Felesége (Oprah Winfrey) azért noszogatja, mert túlságosan elhanyagolja a családját, nagyobbik fia, Louis pedig azért, mert szolgaságával fejet hajt a fehérek előtt, ahelyett, hogy az egyenlőség eszméjéért küzdene.

A komornyik már az első jelentekben, kétségkívül tudatosan és határozottan belövi az irányt: az erőszaktevés és a gyilkosság traumatikus hatása jámbor, beilleszkedni vágyó embert farag Cecilből, akinek egész életét az a cél határozza meg, hogy saját gyerekeinek ne kelljen hasonló körülmények közt felnőniük. Az ’50-es évek vége felé azonban egyre nagyobb lendületet kap a Martin Luther King vezette polgárjogi mozgalom, és Louis lelkesen beleveti magát az eseményekbe: gyűlésekre jár el, tüntetéseken vesz részt, harcol a népe jogaiért. Először békésen, ám később, az évek múlásával egyre radikálisabban, míg végül a Fekete Párducok nevű agresszív szervezet soraiban köt ki, és közben egyre távolabb sodródik családjától.

Louis mellékes szálként szőtt története sokkal érdekesebb, mint a film középpontjában álló Cecilé. Utóbbi teljesen passzív szereplő marad az egymást követő elnökök által belakott Fehér Házban, neki nincs mit tennie, Eisenhowertől Reaganig puszta szemlélőként áll kívül az eseményeken, és az egyébként remek Forest Whitaker nem is tud mit kezdeni a szerepével. Ahogy a jó komornyik a szobában, egyszerűen ő sincs igazán jelen a vásznon, csak arcát és hangját adja a filmhez. Azt egyébként Cecil narrálja végig, de olyan elviselhetetlenül negédes, fontoskodó, túlhangsúlyozott hangnemben, és olyan álbölcsességeket és evidenciákat puffogtatva, hogy valósággal ordít róla a szégyentelenül manipulatív szándék – ráadásul sokszor csak a képek által közölt információ ismétlődik ily módon. Daniels amúgy is gyakran giccsbe hajló rendezésével együtt ez a narráció teljes egészében kifogja a szelet a film dokumentarista aspektusának vitorlájából. Így ez a lehető legrosszabb tananyag: nem csak száraz, de szörnyen didaktikus és erőszakos is.

Ha már a Forrest Gump szóba került: Tom Hanks karaktere komikusan és szívmelengetően viharzott végig Amerika XX. századi történelmén, amely így vagy úgy, de folyamatosan hatással volt rá. A komornyikban ez fordítva működik: a film témáját erőltetik rá a történelemre, vagyis úgy tűnik, hogy a polgárjogi mozgalmak körül forog az egész világ: a Fehér Házban másról sem esik szó, csak a szegregációról és a polgárjogi mozgalomról, az elnököket pedig teljesen egyértelműen az ehhez való hozzáállásuk határozza meg, tovább heroizálva egyébként is jó színben (Kennedy), és tovább démonizálva egyébként is rossz színben feltüntetett (Nixon) vezetőket. Onnan kezdve, hogy a film borzalmasan együgyű kontextusában akár még úgy is lehet értelmezni Kennedy meggyilkolását, hogy arra azért került sor, mert az elnök támogatta a feketék ügyét, odáig, hogy Obama a népe színtiszta, óriási pátosszal körített messiásaként jelenik meg, az egész történelmi háttér sértően közhelyes, giccses és szájbarágós. Cecil meg csak áll, és tölti a kávét, jó komornyikként ott van, de valójában még sincs ott, az pedig egészen biztos, hogy nem csinál semmit.

Ami mérsékelten említésre méltó történés van a filmben, az mind az elnöki rezidenciától független (persze azokkal nem lehetett volna olyan frappánsan eladni a filmet, mint „a komornyikkal, aki hét elnök alatt szolgált”). Nem mintha a családi dráma Cecil feleségének félrelépésével, majd alkoholizmusával, vagy az apa és a fiú viharos, ám végül egy nagy, könnyfakasztó jelenetben mégiscsak révbe érő viszonyával nem adná meg magát az Oscarhoz igazított hollywoodi toposzoknak, de ezek a szálak legalább nagyritkán képesek valamiféle érzelmi reakciót kiváltani a nézőből. Louis sodródása az egyenjogúságért vívott küzdelem különféle frontjain a békés tüntetéstől a Fekete Párducok-tagságon át a dél-afrikai apartheid elleni érett fellépésig pl. jó téma, de ebben a formájában csak címszavakból áll, és pusztán arra való, hogy egy reménytelenül együgyű szemponthoz (a passzív Cecil) képezzen kontrasztot.

A komornyik a 2011-es A segítség című film ellentétpárja: amaz arra volt jó, hogy simogassa a fehérek lelkiismeretét, amiért végül eltörölték a rasszizmust szentesítő törvényeket, illetve arra, hogy ugyanezért a tettükért bőszen hálálkodjanak nekik a feketék, ez pedig arra jó, hogy a feketék érezzék jól magukat, amiért (a megfelelő fehérek segítségével) még nagyszerűbbé tették ezt a már egyébként is nagyszerű, csillagos-sávos országot. Ha választani kell a kettő közül, akkor még mindig sokkal inkább az utóbbi, mert az legalább oda osztja ki a vállveregetést, ahol azt tényleg kiérdemelték. De inkább ne kelljen választani, mert filmként mindkettő unalmas, hazug és elviselhetetlenül szirupos. Akit érdekel a polgárjogi mozgalom témája, az inkább olvassa el John Lewis aktivista és politikus March című remek, szintén tavalyi képregényét.

Rusznyák Csaba