A Király magányossága

Pedig azt hinnénk, ennél több rejlik az Elvisben – úgy látszik, kitart a 160 percre nyújtott cselekmény lendülete a drágakő-berakású Warner Bros. logótól a végefőcím gördülésééig, de ez pusztán részben igaz. Szó se róla, a bő lére eresztett játékidő első felében Luhrmann elemében van: szinte a Vörös függöny-trilógia (Kötelező táncok, Rómeó + Júlia, Moulin Rouge!) túláradó gyönyörűsége pereg a vásznon. Nincs snitt, ami ne lenne radikálisan agyonstilizálva vagy tarolna le bennünket színvilágával, mégsem érezzük, hogy az Elvis stílusvilága ne szolgálná a történet kibontakozását. Bent vagyunk, rögtön a vérünkben pulzál a rock and roll, plusz a direktor új perspektívát választ: az Elvis nemcsak zenészpassió, hanem főhősünk és menedzsere, a galád Tom Parker ezredes szeretem-gyűlölöm-relációján nyugvó férfimelodráma.

Osztott képmezők érik egymást, sötét kórházi halálvízióba ironikus Las Vegas-ikaszinóetűd vegyül: a cselekményt a halálos ágyán fekvő Parker narrálja, rajta keresztül hatolunk a Király lelkének mélyére. Szinte bollywoodi musicalek gondtalanságával lépünk be a fabulába, az amerikai rock and roll és az indiai esztétika laktató celluloid-masalájára egy szavunk sem lehet. Közben Luhrmann sem felejti el a lényeget. Játékba hozza a szegregációs politikát, a rock and roll polgárpukkasztó erejéről beszél, vagyis a feminin öltözetű, rózsaszín zakós, pomádézott hajú Elvis részben csaknem a női tekintet (female gaze) alanyává változik, ráadásul a film rendkívül woke zenés biopic-ként nemcsak egy unikális zenész-szerző portréja, hanem kirekesztés és progresszív társadalmi nézetek szembeállításáról regélő mozgókép-futam. Luhrmann olvasatában a ringó lábú, egész testében remegő Király színesbőrűek társaságában adta át magát a zene megváltó erejének, artisztikus átváltozása jószerivel vallási révülettel ért fel számára – az Elvis legnyomatékosabb állításai között szerepel, hogy gigantikus művészet gyakran csak a perifériáról születhet, ráadásul ezzel Luhrmann az egyén tökéletesedését, rock and roll-nagysággá avanzsálását társadalmi-faji változásokkal magyarázza.

Hiába zúdulnak ránk ismerős jelenetek nehéz családi sorstól a karrier csúcsmomentumán át a kiégés óloméveiig, az Elvist legalább 1 órán keresztül iszonyatos auteur-energia hajtja. Vizuális orgiaként realizálja a jobb sorsra vágyó, új művészetet teremtő Elvis Presley lelkét és pszichéjét a rendező, Luhrmann végképp nem ostoba, engedi, hogy a néző a képek és a zene erejével boruljon le a főszereplő nagysága előtt. És ha az audiovizuális szféra ennyire kompakt, a szegény, bűnözősorba züllött, de megértő apáról vagy az aggódó mamáról szóló betétek is hirtelen tartalommal telítődnek. Ehhez jönnek még az újabb vizuális bravúrok archív és játékfilmes snittek ötvözetével vagy éppen a pergő újságlapok révén „hozzánk beszélő” Elvisszel: túlzónak hinnénk, Luhrmann mégis biztos kézzel tartja a gyeplőt és olykor rajzfilmsnittekként, inzertekként villanó formamegoldásai egy pillanatra sem terelik el a figyelmünket semmiről.

Összetettsége viszont másban is tetten érhető – az Elvis ilyen rangban egy tehetség kihasználásáról szőtt tragédia, zenés életrajzi eposzba gyolcsolt karakterdráma. Sőt, Elvis és Az Ezredes viszonya nem más, mint a mentor-tanítvány-narratíva felülírása, sőt, az Amerikai Álom, tehát a korábban ragyogó Luhrmann-esztétika zárójelbe illesztése. Mindketten identitás nélküli antihősök, míg Az Ezredes holland emigránsként útlevéllel és állampolgársággal nem rendelkező ügynökké avanzsál, bujkál a hatóságok elől és kreál magának egy fiatal zenész elnyomásán nyugvó hamis álomvilágot, addig védence-pártfogoltja a tokás Parker felettes hatalmától szenvedve, az ún. tehetséggondozó szerződésszegése, pénzügyi csalásai révén nem lehet önmaga. Később ezért nyeldesi a pirulákat és öblíti le azokat szeszes itallal: bár az Elvis zárónarrációja úgy érvel, a rockzsenit publikumának apadhatatlan szeretete döntötte sírba, valójában a rá telepedő felettes hatalom űzte a ’77-es, gracelandi végnapokig.

A jenki karrier nagy ábrándját így Presley sínyli meg a legjobban. Legfeljebb műholdközvetítések erejéig léphet fel Berlinben vagy Madridban, de örökké a vegasi International Hotel rabszolgájaként kénytelen színpadra állni, ráadásul az Elvis tisztázza, címhősünk hiába utasítja el akár üvöltve, önreflexív zenés performansz kereteiben is Az Ezredes piócamentalitását, holland-amerikai intrikusa rendre talál olyan apró betűs passzust vagy köt olyan financiális megállapodásokat befolyásos üzletemberekkel, producerekkel, tulajdonosokkal, hogy lehetetlenné válik tőle a szabadulás. Függőségi viszonyról, nyomasztó alá-fölérendeltségi kapcsolatról regél az Elvis, az aranylemezek, világhír, sztárkultusz, a Hound Dog, a Jailhouse Rock vagy a Heartbreak Hotel slágereinek, netán B.B. King és Mahalia Jackson epizódjainak halmában végig ott lakozik a forradalmi gondolatokat nem tűrő rendőrség vagy a fausti alkura kényszerítő Tom Parker ezredes mérhetetlen, saját zsebét tömő önzése.

Öltsön bőrruhát, húzza magára jól ismert fehér uralkodói mezét, az Elvis rendre a címszereplő identitásválságát bizonyítja, úgy szónokol, hogy a Király mesterséges és valós énje mind távolabb vetődnek egymástól, hősünk a púder és a performanszok rabja, a sok flitter viszont épp a benne élő önzetlenség, közönségszeretet virágba borulását nem engedi. Csak neurózisokat hagy felszínre törni anyahaláltól a Priscillától történő válásig és a nevadai röghöz kötöttségig: míg Johnny Cash végigturnézta a bolygót, addig rock and roll-pályatársa illúziókba veszve téblábolt – a múlt traumáit a második esély bibliai példázatával összehorgoló A nyughatatlan vagy a hátrányos helyzetű, fiatalon meghaló latinók felemelkedéséről szóló presztízsmusicalek (La Bamba, Dalok szárnyán) után az Elvis a kapitalista kizsákmányolás generálta skizofrénia és csendes önpusztítás lenyomata.

Helyesebben: csupán lehetne, az utolsó 30-60 percben ugyanis mintha kifogyna az üzemanyag, Luhrmannt nem szállná meg többé az ihlet. Írhatnánk, ez csodálatosan rímel a Presley hanyatlását dokumentáló, elégikus, szürkében fotografált utolsó harmadra, a helyzet viszont ennél prózaibb és kiábrándítóbb. Luhrmann ugyanis gyáván, sőt, bicskanyitogatóan happy endet kanyarít Az Ezredes machinációi köré, visszataszítóan felmenti őt. Problémás döntés, ugyanis az Elvis nyíltan gonoszként ábrázolja a figurát, morális kétértelműségekkel pedig sosem árnyalja, így a karakter oktalanul fátyolosra vett, érzékeny búcsúztatása már-már kegyeletsértő, Elvis Presley összes lelki bajára és korai halálára fittyet hányó alkotói felelőtlenség. Örömfináléval zárni, giccsbe fojtani, sőt, már-már fölé helyezett glóriával jutalmazni egy sablongonoszt nem lehet: súlyos karakterhazugságot nyom le a torkunkon az Elvis, e végső pálfordulás révén hirtelen az egész mozi dramaturgiája széthullik és a korábbi ötletek is mennek a levesbe.

Igaz, a címalakot életre keltő Austin Butler vagy a szándékosan teátrálisra vett, álamerikai manírjaiba merevedett Parkert játszó Tom Hanks remekelnek, show-pillanataik hatástalanok, lévén hiányzik körülöttük a valóban átélhető, drámai tartalékokkal vértezett történet. Az Elvis legjobb esetben is csak félsiker. Ragyogóan fényképezett, brutálisan profi ritmusérzékkel vágott, sőt, túlhabzó képi világa ellenére is fegyelmezett mű, amelyet egy pillanat alatt mélybe ránt a karakterei iránt táplált hűtlen érzéketlenség: az Elvis a Kötelező táncok és a Moulin Rouge! tündérmesei varázslatát az Ausztráliáért, A nagy Gatsby-ért hátrahagyó Baz Luhrmann újabb bukása nagyívű eposzrendezőként.

Szabó G. Ádám

Elvis (2022)

Rendező: Baz Luhrmann

Szereplők: Austin Butler, Tom Hanks, Olivia DeJonge, Helen Thomson, Richard Roxburgh