A Grand Budapest Hotel

Wes Anderson jellemzően igen világos, sőt, harsány stilisztikai kinyilatkoztatá­sokat tesz már filmjei első néhány percében. Itt például egy hatalmas, előkelő, élénkrózsaszín szálloda ül egy nem létező ország hegyének bizarr csúcsán, tele fura alakokkal, trükktechnikailag mérsékelten jól megvalósított háttérrel. An­derson vagy rögtön elüldözi a nézőt, vagy elégedetten bárgyú mosolygásba kényszeríti, ami kitart a film végéig – mostanra mindenkinek bőven volt al­kalma eldönteni, hogy melyik kategóriába esik, így A Grand Budapest Hotel aligha fog bárkinek meglepetést okozni. Már csak azért sem, mert bármennyire jó, semmi új nincs benne legutóbbi művéhez, a Holdfény királysághoz képest.

A sztori ezúttal – több kerettörténettel övezve – a ’30-as évekbeli, háborúhoz közelgő Zubrowka Köz­társaságban játszódik (a cím ellenére a filmnek semmi köze a fővárosunkhoz, vagy akár Magyar­országhoz), és egy végrendelet, egy festmény és egy gyilkosság körül bonyolódik. A Grand Buda­pest Hotel pedáns főportása, M. Gustave (Ralph Fiennes) rendszeresen kielégíti a hozzájuk láto­gató idős hölgyek szexuális igényeit, így amikor egyikük meghal (mint később kiderül, nem egészen vég­elgyengülésben), ráhagyja legértékesebb tulajdo­nát – az elhunyt kiterjedt és kapzsi családja termé­sze­tesen nem szenvedheti ezt az árulást, és rákül­dik Gustave-ra kegyetlen fogd­meg­jüket, Joplingot (Wil­lem Dafoe). Gustave-nak menekülnie kell, és ebben csak leg­újabb alkalmazottja, a hűséges és találékony londiner fiú, Zero (Tony Revolori) van se­gít­ségére.

A Grand Budapest Hotel lényegében egy akciókomédia, bár Anderson annyira átformálta a zsánert, hogy alig ismerni rá. A film tobzódik a rendezőre jellemző virtuóz vizualitásban, a burleszkes megoldásokban, a bolondos zenében (ismét Alexandre Desplat) és a szerethetően bogaras figurákban, akik egyszerre merevek, lazák, elegánsak és viccesek. A színészstáb példás, ennél jobb szereposztást valószínűleg egész évben nem látunk majd. Ralph Fiennes a harsányság és a visszafogottság valószínűtlen, tökéletes kombinációjával brillírozik, 17 éves partnere, a (még) teljesen ismeretlen Tony Revolori derekasan állja a sarat mellette, Willem Dafoe kimért, óriási gazember (egy James Bond-gonosztevő szatírájának is elmenne), és természetesen még a mindössze egy-két perces szerepekben is nagy nevek tűnnek fel, Bill Murray-től Owen Wilsonig.

Hogy Andersonnál a stílusjegyek, az aprólékosan kidolgozott látványelemek, a tökéletesen megkomponált beállítások, a minden egyes képre rátelepedő bi­zarrság és a precízen kimért tempó a legfontosabbak, az abból is egyértelmű, hogy minden más igen egyszerű, vagy akár primitív. A történet annyira sem komplikált, mint egy átlagos hollywoodi akciófilmben, a humor többnyire a káromkodások ügyes időzítésében és a burleszkes fizikai gegekben merül ki, és még a karaktereket is inkább a furcsaságaik és a komikus reakcióik határozzák meg, mintsem igazi jellemvonások. De Anderson zsenije éppen ennek a „style over substance”-nek a mesteri kivitelezésében rejlik – ő cukormázzal is öntöz­heti a sztorit, akkor is működik, és még felesleges kerettörténetekkel is növel­heti a játékidőt, azt is elnézzük neki. Nehéz szavakkal körülírni azt a varázsla­tot, ami a nézőt a vászonhoz tapasztja: egyszerűen átkozottul jó nézni, amit csinál.

Ez még akkor is így van, ha A Grand Budapest Hotelből hiányzik az a hatalmas szív, az az óriási plusz, ami a Holdfény királyságot tavalyelőtt mesterművé avatta. Bár Anderson az üldözések, menekülések, börtönből való szökések, szállodai lövöldözések és egyéb hajmeresztő kalandok origójába szépen elhelyezi a főportás és a londiner apa-fiú kapcsolatát, a film így is messze áll az előd emocionális intenzitásától. Egyáltalán nem áll messze viszont annak stílusától: A Grand Budapest Hotel-en már érezni a rutint, és ugyan lehet, hogy attól még nem kevésbé szórakoztató, és lehet, hogy Anderson a kisujjából is jobb filmet tud kirázni, mint a legtöbb amerikai rendező akárhonnan, azért bizony nem ártana, ha a következő filmje már kicsit más lenne.

Rusznyák Csaba