A drogbáró és a szeretője

ESCOBAR
Hálás feladat celluloidra adaptálni a Medellín-kartell császárának életét. Pablo Escobar ugyanis nem kizárólag szörnyetegként vonult be a történelembe, filantróp szándékaival is hallatott magáról, szívügyének tekintette az elesettek felkarolását. Mégis, a legtöbben a véreskezű kábítószerkirályra asszociálunk a nevét olvasva – a spanyol Fernando León de Aranoa legutóbbi filmjében nem kevesebbet vállalt, mint összetett személyiségének bemutatását, a monstrum mögött rejtező ember felszínre emelését… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

ESCOBAR

Hálás feladat celluloidra adaptálni a Medellín-kartell császárának életét. Pablo Escobar ugyanis nem kizárólag szörnyetegként vonult be a történelembe, filantróp szándékaival is hallatott magáról, szívügyének tekintette az elesettek felkarolását. Mégis, a legtöbben a véreskezű kábítószerkirályra asszociálunk a nevét olvasva – a spanyol Fernando León de Aranoa legutóbbi filmjében nem kevesebbet vállalt, mint összetett személyiségének bemutatását, a monstrum mögött rejtező ember felszínre emelését.

Szándéka azonban a próbálkozás szintjén reked: az Escobar zömmel az életrajzi mozik (biopicek) unalmas kliséit ismételgeti több mint 2 órán át. Jórészt fenntartja az érdeklődést, pontosabban nem fullad totális érdektelenségbe, ez csak a történet vége felé esik meg, a sokadik túlnyújtott pillanat után. Ám Aranoa dramedy-je mindenképpen csalódást okoz. Visszafogottságával nem zsákol úgy, mint a humanizmust és a kacajt zseniális arányban ötvöző Napfényes hétfők (2002), hiányzik belőle az Utcalányokat (2005) jellemző olykor dokumentarizmusba hajló empátia – igaz, a 2015-ös Egy tökéletes nap óta a direktor némileg nagyobb távlatokban gondolkodik, hangsúlyosabban rámegy a vígjáték hatásmechanizmusára, ezúttal a nevettetés Aranoa szándékai ellenére üti fel a fejét, ráadásul csak nagyon ritkán. Az Escobar az érdekes problémafelvetések dacára nem igazán találja a helyét, rendkívül fókusztalanul hánykolódik előre.

Romantikus filmként kíván érvényesülni a mű, Aranoa ugyanis a drogbáró és az újságíró Virginia Vallejo viszonyán keresztül próbál tablót skiccelni ellentmondásos, saját békés lakukból egyre jobban perifériára kerülő karakterekről, de vállalását nehezíti, hogy egyikük sem élő-légező figura, kidolgozatlan, üres fantomokként aligha pályázhatnak a nézők rokonszenvére. Úgy pedig, ha egyikük sem küszködik súlyos dilemmákkal, tulajdonságaik csupán mutatóban villannak fel és az őket emésztő viharokról is inkább beszélnek a filmben, kötélhúzásuk nem zuhan latba igazi súllyal. Jó ideig az is tisztázatlan, ki az igazi főszereplő. Kezdetben olybá tűnik, az újságírónőt követjük: végig ő narrálja a cselekményt, az Escobarral való románca miatt darabokra hullik az élete, csúfos véget ér a karrierje, plusz a drogbizniszről is beható információkkal rendelkezik, ám sok beszédnek sok lesz alja. Száraz tények zúdulnak ránk, Aranoa csupán pontokba gyűjti a nő életének legfontosabb állomásait ahelyett, hogy melodrámai szenvedélyével érdemben foglalkozna. Fényűző partikba csöppen, kiveti rá a hálóját a DEA, ám ismeretlen alakként strázsál. Rossz döntésének, miszerint összeállt a kolumbiai mészárossal, következményei mintha le sem csapódnának rajta, így lesz az Escobar bosszantóan semmitmondó film bűndrámaként és melodrámaként is.

Pablo Escobar sem járt jobban. Róla csupán annyi derül ki, amit mindig is tudtunk. Emberei társaságában karizmatikusnak látjuk, Aranoa kötelező köröket futva társadalmi és politikai kontextusba illeszti dőzsölését, majd bukását. Családja körében sürög-forog, ám hozzájuk sem kerülünk közel – a rendező hol Miss Vallejóra koncentrál, hogy aztán hosszabb időre elfeledkezzen róla, majd Pablóval foglalatoskodik, ugyanennyire ignorálva őt. Kölcsönös függésük (a bűnöző vonzódik egy polgári foglalkozást űzőhöz, míg a riporternő kezét-lábát törve mégis olyasvalakiért lohol, aki bármelyik pillanatban veszélyt hozhat rá) délibábnak hat, az Escobar veszekedésekkel, sehová nem tartó pengeváltásokkal érzékeltetné elátkozott kapcsolatukat, ám Aranoa ekkor is csak leckét bifláz, az összefüggéseket, pláne a rétegzett emberi kapcsolathálózatokat képtelen átlátni. Sajnos épp a főszál a legérdektelenebb – nem téved az, aki a színpompás, lendületesen vágott se veled, se nélküled relációban a szappanoperák hamar kipukkanó buborékvilágát véli felfedezni.

Ehhez járul az állítólagos szerelmeseket alakító Javier Bardem és Penelope Cruz inspirálatlan alakítása: csupán tengnek-lengnek, színpadiasan alakítanak, a sztárpár között alig vibrál a kémia, egyszerre jótékony és mérgező kapcsolatukról jószerivel azért kapunk hírt, mert a forgatókönyvírónak vért izzadva erre kell kényszerítenie a reménybeli publikumot. Az Escobar később is összeszedetlen marad: korántsem meggyőző a DEA munkájának bemutatása, vagy a kábítószer-kereskedelem, a politika beemelése – a titkosszolgálat képviselői csak aktákat tologatnak, átvonulnak a színen a katonák, a bérgyilkosok, az újságírók, a politika jeles fiai, leszámolás kockái villannak fel tényleges célirány, nyílegyenes előrehaladás, igazi dráma nélkül. Escobar és Vallejo mellett a háromszög harmadik csúcsát képviselné a Peter Sarsgaard játszotta Shepard ügynök: tényállást ismertetve, kihallgató-szerepben, háttérben téblábolva tölti a játékidő legnagyobb részét.

„Szeretem Pablót, de gyűlölöm Escobart.” – összegzi a tanulságot a saját memoárja címével (Loving Pablo, Hating Escobar) előrukkoló Virginia Vallejo, ám szentenciájára az utolsó percekben is ugyanaz igaz, ami a teljes filmre: mutatóban hallatszik a lényeg, de a velő fájdalmasan hiányzik mögüle. Nem azért érdektelen a téma, mert egyébként lehetetlen volna megmutatni a törvény jó és rossz oldalán állók között szövődő szerelmet, hanem azért, mert maga a direktor sem vet rá ügyet igazán: a Pablo Escobar iránt érdeklődők sokkal jobban járnak, ha a Narcos című Netflix-széria első két évadára fizetnek be. Az arról szól, akiről kell, rövid idő alatt sokkal többet árul el az Escobar-Vallejo kálváriáról, és nem érezzük úgy, hogy bármelyik perce nélkül szegényebben állunk fel a képernyő elől.

Szabó Ádám