A bányamélyből a tényirodalom Olümposzára

Emlékszünk még? Hónapokig világszerte családi ebédek és baráti beszélgetések visszatérő témája volt, hogy harminchárom bányász rekedt 2010. augusztus 5-én a San José-bánya mélyén. A chilei bányászok hatvankilenc napos fogságát és megmenekülésük történtét követte nyomon Héctor Tobar. Haklik Norbert írása következik A sötét mélyben című könyvéről és a tökéletes katasztrófafilm forgatókönyvének receptjéről.

Valamikor a múlt század negyedik kvadránsában, amikor már húsz éve volt annak, hogy két dél-amerikai Nobel-díjas, Miguel Ángel Astúrias és Pablo Neruda közösen megírták gasztronómiai útikalauzukat Magyarországról, de Vargas Llosától a Szeretem a mostohámat még csak kéziratban létezett, ha éppenséggel nem volt még készülőfélben csupán, megjelent a Kossuth Kiadó gondozásában egy vékonyka kötet, amelyről egészen a közelmúltig úgy véltem, aligha akad olyan mű, amely hasonló sikerrel indított volna csúcstámadást a tényirodalom Olümposza ellen. A könyv címe Titokban Chilében volt, és egy film történetét beszélte el, amelyet Miguel Littín chilei rendező forgatott életét kockáztatva, a hatóságokat kijátszva a Pinochet-diktatúra gyötörte andoki országban. A könyvet nem más, mint Gabriel García Márquez jegyezte, aki a Littínnel készített interjúi alapján vetette papírra a tényregényt, markánsan jelezve, hogy Nobel-díjas világsztárként sem derogál visszatérnie egy-egy könyv erejéig ahhoz a szakmához, amellyel még a Száz év magány előtt kereste meg a napi betevőt. Persze Márquez műve fényévekkel emelkedett az átlagos újságírói teljesítmény fölé. Úgy láttatta a filmes stáb kalandjainak prizmáján át a korabeli chilei valóságot, hogy azt egy nagyregény is megirigyelhette volna, és minden sorában ott csillogott a félreismerhetetlenül márquezi mondatkompozíció aranyfedezete.

Most, közel három évtizeddel később, született egy újabb mű, amely érdemes arra, hogy odaállítsuk Márquez tényregénye mellé a könyvespolcunkon. Ez a fizikai egymás mellettiség persze csak tovább szaporítaná a két könyv közötti párhuzamok már amúgy is meglévő példáinak sokaságát, amelyek közül elöljáróban talán legyen érdemes csak annyit megjegyeznünk, hogy Márquez munkájához hasonlatosan Héctor Tobar A sötét mélyben című művéhez is chilei események szolgáltatták a tényanyagot, azonban a szerző ez esetben sem az andoki ország szülötte. Mindemellett, akárcsak közel harminc évvel korábban Márquez, Tobar is a valós események főszereplőivel készített interjúk alapján dolgozott, és végeredményben az ő könyvét is joggal olvashatjuk egy film keletkezéstörténeteként.

Ha pedig a két könyv által feldolgozott valóság – a harminc évvel ezelőtti és a jelenkori Chile – különbségeit tekintjük, akkor ezek legszembetűnőbbike talán az lehet, hogy a harmadik évezred második évtizedében már a legkevésbé sem volt szükséges becsempészni a kamerákat oda, ahol a kötet által feldolgozott események történtek. A tévés stábok kérés nélkül is órákon belül ott termettek, a világ minden tájáról, és a későbbiekben is nap mint nap, huszonnégy órában közvetítették az eseményeket. A történtek szerencsés kimetelének ismeretében nem kockáztatunk meg kegyeletsértést, ha úgy fogalmazunk: a híradós katasztrófa-valóságsó műfaját is megteremtette a média azzal, ahogyan a 2010. augusztus 5-én a San José-bánya mélyén rekedt harminchárom bányász hatvankilenc napos fogságát és megmenekülésüket nyomon követte, s történetüket közel három hónapig világszerte a családi ebédek és baráti beszélgetések visszatérő témájává tette. Héctor Tobar munkája erre, a történet Történetté válására is figyel, és a kötet ezáltal valójában saját genezisét is elbeszéli – ne feledjük, a szerzőt a harminchárom bányász kollektív szerződésben ruházta fel kizárólagos joggal arra, hogy happy end-del végződő bányaszerencsétlenségük beszámolóját megírja, annak érdekében, hogy egyikük se húzhasson nagyobb hasznot a közösen megélt balesetből, mint a többiek. Hogy miért is támadt szükség egy effajta szerződésre, és hogy a média figyelme miképpen vált kezdetben a mentőkísérletek folytatásának zálogává, valamint később miként gerjesztett széthúzást a még mindig a bányamély rabságában rekedt bányászok között, és szabadulásuk után hogyan tette tönkre némelyikük életét – nos, Tobar munkája ezt is következetesen figyelemmel kíséri, és cseppet sem hagyja zavartatni magát azáltal, hogy végeredményben ő maga is ennek a jellegzetesen huszonegyedik századi hype-nak a terméke. Sőt, a kötet némely pontján a szerző mintha kifejezetten kéjes örömmel vágná az olvasó arcába: bizony, maga is tisztában van azzal, és esze ágában sincs leplezni, hogy végeredményben saját könyvét is az általa oly következetes és kritikus figyelemmel kísért médiafelhajtás hívta életre.

Héctor Tobar munkája minden erényt felvonultat ahhoz, hogy mindössze a törlés gombot céltudatosan használva a kéziratban, lecsupaszíthassuk a tökéletes katasztrófafilm forgatókönyvévé. (Nem véletlen, hogy a könyv alapján mozifilm is készült, nem kisebb sztár, mint Antonio Banderas főszereplésével, amely alkotással – legalábbis az előzetes alapján – már csak amiatt érdemes próbát tennie a térségben valamelyest járatos olvasónak, hogy hallhassa, miként próbálnak a spanyolajkú színészek chilei kiejtéssel megszólalni – angolul. A fene és a piac tudja, miért nem lehet a filmet fellelni még most, az amerikai premier után két hónappal sem az európai mozik műsorán.) A kötet nyitánya ugyanis tökéletesen követi a hollywoodi katasztrófafilmek évtizedek során tökéletesített sikerreceptjét. A műszakba induló bányászok útját követve az olvasó egy-egy markáns vonással felvitt jellemrajz, élethelyzet és családi látlelet révén jut el odáig, hogy amikor a több felhőkarcolónyi magasságú sziklatömb – amelyről a bányászok műszakvezetője, Luis Urzúa úgy fogalmazott: olyan volt, mintha „az a szikla lenne, amit Jézus sírja fölé helyeztek” – hétszáz méter mélyen a felszín alatt rekeszti a brigádot, akkor személyesen érdekelt legyen abban, hogy nyomon kövesse és végigszurkolja kimenekítésük történetét. Azonban a nyitány során – és itt lesz nyilvánvalóvá, hogy Tobar könyve nem csak jól elvégzett munka, hanem igazi remekmű – az olvasó képet kap Chile társadalmi viszonyairól is. Akkor pedig, amikor azt kíséri figyelemmel, a lent rekedtek családtagjai hogyan állítanak sátortábort a bánya bejáratánál, rákényszerítve ezáltal a kormányzatot arra, hogy eredeti tervükkel ellentétben a megszokott, szűkös időkereten túl is folytassák a bányászok megmentésére tett erőfeszítéseket – nos, eme részletek bemutatása közben Tobar arról is képet nyújt, milyen hatással volt a párkapcsolatokra és a gyermeki-szülői viszonyokra az, hogy a latin-amerikai állam jogrendszere csak 2004-ben ismerte el a válás intézményét. És ekkor még szót sem ejtettünk az afféle csemegékről, mint ahogyan Tobar, aki az Egyesült Államokban született, de guatemalai származású újságíróként az angol nyelvű szövegben – valamint, Takács Zoltánnak hála, a magyar fordításban is – képes a couleur locale hiteles eszközeiként használni olyan, csakis a spanyol nyelv chilei változatában jelen lévő szavakat, mint például a házasságon kívüli együttélés női szereplőjét jelölő polola.

Hosszan tudnánk még sorolni A sötétség mélyén erényeit. Hely híján azonban térjünk ki arra az erősségre, amely végül szavatolja Tobar könyvének helyét azon a bizonyos könyvespolcon a Titokban Chilében mellett. Ez pedig nem más, mint ahogyan a kezdetben reménytelennek tűnő helyzetből megmenekült bányászok sorsa kapcsán végül elbeszéli a róluk szóló médiavisszhang történetét is. Ezáltal Héctor Tobar munkája a San José-bánya katasztrófájának krónikája mellett a kortárs, globális média látleletévé is lesz, annak – a copiapói bányászok esetében életmentő hatásai mellett – az egyéni életeket vakvágányba terelni képes hatalmát is bemutatva. A kötet utolsó része ugyanis végeredményben nem szól egyébről, mint arról, hogy miként voltak képesek a túlélők túlélni saját celebritásuk kalandját, amely – mint némelyikük sorsából kiderül – még a hétszáz méter mélyen töltött hatvankilenc napnál is nagyobb károkat képes tenni a hirtelen jött hírnév áldozataiban.

Héctor Tobar tehát megírta azt a tényirodalmi művet, amelyet bízvást oda lehet tenni a könyvespolcra Márquez chilei riportregénye mellé. A sötét mélyben kvalitásai alapján az sem volna meglepő, ha előbb-utóbb egy Nobel-díjra esélyes nagyregénnyel is előrukkolna az újságíróként már Pulitzer-díjjal elismert szerző.

Haklik Norbert

Héctor Tobar: A sötét mélyben

Fordította: Takács Zoltán

Tarandus Kiadó, 2015

448 oldal, 3890 Ft