Spectre

Ironikus, hogy a Daniel Craig-éra negyedik 007-filmje ugyanazzal a problémával küszködik, mint a főhős és felettese a cselekményben: az elavultsággal. Ám míg Bond a szokásos vehemenciával, gazemberöléssel és járulékos károkozással bizonyítja, hogy a brit hírszerzést megreformálni vágyó bürokrata téved a 00-ás program haszontalanságát, idejétmúltságát illetően, addig Sam Mendes és írói elbuknak. A Spectre olyan, mintha egy ’70-es évekbeli, kevésbé sikerült Bond-kaland elveszett forgatókönyvét találták volna meg, és azt vitték volna filmre […]

Igaz, Bond velejét valahol pont az állandó tényezők adják: az egzotikus helyszínek, a látványos akciók, a dögös nők, a száraz humorral odavetett egysorosok, a drága kocsik és kütyük, a megalomán gonoszok – és a Spectre nagyjából működhetett is volna mindezzel úgy tíz évvel ezelőttig. Csakhogy azóta volt egy Casino Royale és egy Skyfall, és ezek mélységet, realizmust, drámát kevertek, illetve ráztak bele a fenti képletbe, vagyis hozzáigazították a franchise-t a modern kor követelményeihez. Az említett filmeken végigvonuló személyes motívumok egyfajta intimitást kölcsönöztek a meg-nem-gyűrődött zakóban, meg-nem-lazult nyakkendőben világot mentő hősnek – az emberfeletti embert ténylegesen emberivé tették. A Spectre erre a tagadhatatlanul izgalmas fejlődésre kötött most rá egy bombát, aztán kidobta az ablakon, és megnyomta a piros gombot.

A dolog tragédiája az, hogy a Spectre-t ugyanaz a gárda készítette, amelyik az előző etapot, az immár 53 éves 007-es széria egyik legjobbikát, a Skyfallt. Mendes visszatérése a komolytalanabb, súlytalanabb, kalandosabb Bond-érához abszolút tudatos, ezt demonstrálják a már-már Roger Moore bájgúnárosabb pillanatait idéző poénok és a klasszikusokra tett laza utalások is – de ez a recept immár reménytelenül unalmasnak és fárasztóan rutinszerűnek hat.

Ennek ellenére a helyzeten csak ront, hogy ahelyett, hogy Mendesék őszintén keblükre ölelnék ezt a formulát, ha már egyszer annyira ragaszkodnak hozzá, inkább ezzel párhuzamosan tovább akarják vinni az előző három filmben képviselt vonalat is. Úgyhogy minden a Bondot ért korábbi veszteségek körül forog, drámát, fájdalmat kellene éreznünk, de a filmnek ez a két aspektusa sehogy sem akar összeállni, sehogy sem illik össze, így a korábbi eseményeknek is elvész a súlyuk. És még ha mindettől el is tekintünk, ha önmagában nézzük a Spectre-t (bár a film egyébként mindent elkövet, hogy ne tegyük), és elfelejtjük a karakter és a stílus fejlődését, akkor is legfeljebb egy közepes akciófilmet kapunk.

A forgatókönyv izzadságszagú erőlködéssel köti a sztorit a Craig-éra korábbi darabjaihoz, csak hogy növelje a háttérben álló, címadó szervezet képviselte fenyegetettséget – hiába. „Ön egy hurrikánban hánykódó papírsárkány, Mr. Bond” – mondja Mr. White, a Casino Royale és A Quantum csendje egyik rosszembere, és a Spectre jelentette hatalmas, mindenhol ott ólálkodó, mindent behálózó veszedelem kizárólag ilyen kriptahangulatú kinyilatkoztatásokon keresztül érződik, vagyis érződne. De nem ad nekik hitelt sem Christopher Waltz félgőzzel hozott, kiábrándítóan kisszerű főgonosza, sem a sztori hol fontoskodó, hol zavaros, hol hetyke mivolta, sem az akciójelenetek inspirálatlan, lapos kivitelezése (te jó ég, hogy mennyire hiányzik Roger Deakins). Az meg főleg nem, hogy a veszélyes helyzetekből magát ismét egy „a végére már majdnem félreállt az egyik hajtincsem” szintjén kivágó, -lövő, -robbantó Bond csak azért kerül egyszer TÉNYLEG veszélybe, mert olyan ostobán sétál be az oroszlán barlangjába, minden terv és fegyver nélkül, önszántából, mint még soha, egyik kalandjában sem.

Itt, a Spectre főhadiszállásának elérésénél végképp széthullik a film maradéka is. A korábban határozottnak, talpraesettnek ábrázolt Bond-csaj, Léa Seydoux megmentendő ágymelegítővé silányul (kapcsolata a főhőssel nevetségesen felszínes, főleg annak tükrében, hogy komoly szerelmi szálnak szánják), a londoni finálé pedig annyira látványos, izgalmas és eredeti, mint egy vécékefe.

A Spectre egyetlen érdekes adaléka a Bond-mítoszhoz a befejezése – amit persze nem lövök le, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy egyfajta lezárásul szolgál a 007-es történetéhez; de legalábbis a Craig-féle verzióhoz. És talán jobb is lenne, ha ezután megint húznának egy tiszta lapot. Hívják fel hozzá Martin Campbellt, ő már kétszer felélesztette a gyengélkedő Bondot.

Rusznyák Csaba