Oláh András versei

árnyékok

1. azt hitted

azt hitted nem fáj már

de amikor összeraktad magadban a múltat

újra szembejöttek a régi kísértések…

pedig nem kell már tartanod semmitől

téged bántani rajtam kívül másnak nincs joga

új árnyékot keresel a megcsalt éjszakában

kiselejtezett ígéret űz hozzám

mit a bizalmatlanság rég összetört

idegenekre haragszol

pedig én árultalak el

2. különbéke

különbékét kötöttél

de nem vetted számba mennyi

marad majd benned belőlem

s hogy ez már egy másik élet zsákutcája –

az a délután amikor egyensúlyt keresve billegtünk

a kávéillattal incselkedő teraszok között

csak egy visszalopott ajándék volt

valószínűleg úgy érezted csöppet sem ciki

annyi elgáncsolt éjszakát

a mélyből újra kiásni

de a csönd súlya egyre nőtt

s a távolság is – így végképp beléd lázasodott

a fájdalom hogy egy lehess velem

s hogy ne hátrálhass meg többé soha

már nem

ujjbegyedet érzem végigfutni

a karomon – szerelmet guberálsz –

engedem hogy félreérts

s mint pormacskák a szekrény alól

kúsznak elő az emlékek

hagyom hogy arcomig merészkedj újra

nem tudsz már ártani nekem:

a test lélektelen – s én benne

utolsó halálos szövődményed vagyok

[hiénák]

hiénák vagyunk:

egymásra éhezünk…