Metakvartett – Esterházy 110-szer?

ÍRÓK BOLTJA – ÉLET ÉS IRODALOM: ÉS-KVARTETT

A bajnokság eddigi állása: Esterházy 110 : Spiró 50 : Kosztolányi 51 : Móricz 22 : Ady 6 : Babits 1. Ám a játéknak még koránt sincs vége, most egy szusszanásnyi időt kaptak a Kvartett játékosai, hogy megbeszéljék az eddig látottakat. Azonban tudni kell, hogy a fenti eredmény csak egy aspektus. A remek jelző például 107 : 140 arányban maradt alul a rosszal szemben. Károlyi Csaba edzőként izgatottan sorolta tovább a metakvartett elején a számokat nevekkel, jelzőkkel, címekkel párosítva, egyiket az egyik, másikat a másik oldalra helyezve, esetenként kiállítva. A sok elsőre semmitmondó adatot a Kvartett beszélgetések összesített E-könyvéből nyerte ki. Az első ötven beszélgetés statisztikáját látjuk, a kortárs irodalomról szóló diskurzus támpontjait.

A több mint 1000 oldalas, 50 ÉS-Kvartett (2009–2015) beszélgetést magába tömörítő e-könyvről Margócsy István, aki legtöbbször vett részt Kvartetten, illetve Szilasi László, aki hol íróként, hol kritikusként tűnt fel, beszélgetett január 13-án az Írók Boltjában. A kezdeti objektivitás hamar átadta a helyét a szubjektív vélemény nyilvánításnak, a kritika definiálásának, a mai magyar kritika helyzetéről szóló diskurzusnak. Kinek szól a kritika? Személyes-e a kritika? Milyen stílusbeli megkötései vannak? Mennyire van szükség rá?

Csupa olyan máig érvényes kérdés, amelyek az évszázadok során újra és újra előkerültek. Egészen Berzsenyiig vissza lehet menni, aki a kritika tárgyaként a művet jelölte meg, nem az embert. Ellenben, ha a műről beszélek, akkor az emberhez is szólok – vettette fel Margócsy a kritika etikai kérdésével kapcsolatban. Éppen ezért merülhet fel tíz évente, hogy nincs magyar kritika, mert az irodalmat alkotó és szakértő zárt társaság sok esetben nem mondja meg egymásnak az igazat. Vagy megmondja, de nem írja le, így a „hivatalos” diskurzusba nem kerül be.

Ugyan ez a kérdés egy másik aspektusból – Szilasi László szemüvegén keresztül – teljesen más megvilágítást kapott. A Szentek hárfája után érezte azt, hogy rengeteg munka áll mögötte – volt egy pillanat, amikor fejből tudta az egészet. Ekkor belép a kritikus, aki, hogy merészeli mondani olyan hamar, hogy ilyen vagy olyan? Szerinte nagyon jó lenne, ha például hat évig olvasná a regényt, igazán megismerné, és utána alkotna véleményt. Elsőre elrugaszkodott ötletnek tűnik, azonban, ha közelebbről megvizsgáljuk, nem az, persze ez lelassítaná az irodalmat, de például a gyorsan elkészült Ex libriseiben úgy érzi, hogy nem mindig helyes, amit elsőre ír az adott könyvről – fejtette ki Szilasi.

Az is benne van, hogy a kritikus a saját szűrőjén keresztül látja a műveket, így megfigyelhető, hogy a kritikusi életművekben is vannak ismétlődések, olyan témákra, problémákra koncentrál mindenki, amelyek számukra kiemelten fontosak. Ezt a gondolatmenetet Margócsy is megerősítette, miként ő is a saját olvasási stratégiáját veti papírra értékelő véleménnyel egybekötve.

Ha ezen a szálon haladunk tovább elérkezünk a beszélgetés egy  újabb kardinális pontjához, méghozzá, hogy kinek szól a kritika? Ezzel pedig szorosan összekapcsolódik, hogy milyen legyen a jó kritika. A szakmán és a bölcsészkaron kívül ki olvas kritikát? Margócsy István azt is hozzátette, hogy ez egy általános probléma, nem csak az irodalomkritika területét érinti. Ugyanis amíg a XX. század közepéig jelen volt egy művelt középosztály, a magyar kultúra fenntartója, mára már csak a töredékei vannak meg. Ezért vetődhetett fel az néhány éve, hogy a kritika legyen tudományos, a szakmának szóló.

Abban mindannyian egyetértettek, hogy szükséges az újonnan kijövő művekről beszélni, a formája változhat: lehet beszélgetés, vagy egymásnak ellentmondó széljegyzetek sokasága (Margináliák), vagy éppen kritika. Szilasi László azon a véleményen volt, hogy a könyvekről szóló beszéd közben hozzák létre a közönséget, ott dől el, hogy érdekli, vagy sem.

A beszélgetés kereteként visszatértünk a számokhoz. A kikényszerített melyik a legjobb válaszokhoz, illetve az ÉS-Kvartett-ek pontozórendszeréhez. Ki, hogyan értékel? Az egyébként 50 Kvartett legjószívűbb Szilasi Lászlójánál mindenki a maximum pontszámmal indul, aztán kezdődik a levonás, hol azért mert túl giccses, hol elironizálta az író, hol hosszú, hol rövid. Margócsy ezzel szemben a katarzistól teszi függővé, az adott mű, hány pontot érdemel. Ehhez gyorsan hozzá is teszi, hogy mindez természetesen egy platóni ideál. Amit biztosan látni, hogy jó átlaggal működik a magyar irodalom, sokféle kitűnő mű születék.

A beszélgetés során újra és újra felrémlett bennem Zsigmond Andrea Mi kritika még? című műve, ahol formabontóan keresi a válaszokat ugyanezekre a kérdésekre a színház területén. Ki a kritikus? Ki olvas ma színházkritikát? Vajon működik-e a kritika/beszélgetések közönségteremtő ereje manapság? Milyen ma a színházkritika helyzete? A metakvartett beszélgetőtársai szerint az irodalomkritika jobb pozíciót foglal el olvasottság szempontjából.

Az ÉS-Kvartettek e-könyvbe sűrítése egy jó lépés a még jobb helyzet kialakulására, talán eléri célját és a metrón így keresik következő olvasmányukat az éppen munkába vagy hazafelé igyekvők.

Ám a bajnokság január 27-én, Garaczi László újonnan megjelent Wünsch híd című kötetével folytatódik délután 17:00-kor az Írók Boltjában. Az edzői utasítás nem változik. (Szurkoljunk Babitsnak, kevés ez az egy pont.)

Vagdalt Krisztina