Csehy Zoltán: A fiú csodakürtje – Mahler-rontások
A vastag hullámzás
halakkal, polipokkal, rákokkal telik.
És az elrendezés piszkosul szabályos lesz:
víz, hal, szó, víz, hal, szó, víz, hal, szó.
És ezek mind elnyelik egymást.
Páduai Szent Antal szentképét
haloványan tükrözi vissza a lecsitult víz,
és annál világosabban vetíti föl az égre.
Víz, hal, szó, víz, hal, szó, víz, hal, szó.
És ezek mind elnyelik egymást.
[…]
Fried Istvánnak
Páduai Szent Antal prédikál a halaknak
(Antonius zur Predigt)
A vastag hullámzás
halakkal, polipokkal, rákokkal telik.
És az elrendezés piszkosul szabályos lesz:
víz, hal, szó, víz, hal, szó, víz, hal, szó.
És ezek mind elnyelik egymást.
Páduai Szent Antal szentképét
haloványan tükrözi vissza a lecsitult víz,
és annál világosabban vetíti föl az égre.
Víz, hal, szó, víz, hal, szó, víz, hal, szó.
És ezek mind elnyelik egymást.
Aztán a víz, mint egy hatalmas persely,
óriási, szabályos rést mutat felénk, s a lyukon
bedobált pénz hosszút esve halkan csörren.
Víz, hal, szó, víz, hal, szó, víz, hal, szó.
És ezek mind elnyelik egymást.
A ponty piheg, a csuka gyilkol tovább,
a rák még mindig hátulról szereti,
sóvár marad a polip, a garnéla is.
Na de ez a felállás! Víz, hal, szó, víz, hal, szó, víz, hal, szó!
És ahogy ezek mind elnyelik egymást!
Amikor láttam a Neckart
(Bald gras’ ich am Neckar)
Amikor láttam a Neckart,
eszembe se jutott, hogy itt kaszáltál, édes,
több századdal korábban,
meg, persze, a Rajnánál is:
s abba (meg ebbe) mostad a kaszádról a vérem.
Én csak úszom azóta máig,
nem nagyon izgatott az idő,
azt a pár századot, akár egy gyűrűt,
könnyen elengedi a csontvázzá szikkadt ujj.
Jó nekem itt a vízben,
jó neked ott a parton,
ebben a százados sztriptízben
testem frissebben tartom.
Jaj, tudom, volt valami gyűrű, valami hal
és király is, meg, persze, szerelem-szünetek,
Neckar-mélyről bugyogó halott metaforák
harmata növessze kaszádig füvedet.
A magányos őrszem herdója
(Ich kann und mag nicht frölich sein)
Állj! Ki vagy? Állj ki, vagy…
Ha-ha. Beszélsz-e halottakkal,
szellemekkel társalkodsz-e,
volt-e parázna gondolatod tisztes ütemek közt?
Gyóntatód vagyok, árnyad, beavatód,
hóhérod, vallatód, őrződ, bírád.
S te hétvilágban otthonos patkány,
aki az üdvözülést ki sem bírnád.
A kürt szavát érteni kell, a virágokét,
a lányokét a virágok között,
és a szót, mely ilyesmin megél,
beszédhibásnak mondom azt,
aki csak egy nyelvet beszél.
Itt állok, és őrzöm mások álmát,
a rémálmok horror-hátországát,
és monitoron néznek engem is,
ahogy szorongatom a nyúlt nyelű alabárdot,
miközben a városfalra pár
helyre kis virágot vizelek.
Gyere, fiú, vad a birka
(Büble, wir wollen außre gehe!)
Lány:
Gyere, fiú, vad a birka,
karám lőcsét meglazítja!
Fiú:
Ne rajzolgass annyi birkát!
Lány:
Gyere, gyere!
Benyúlhatsz a zsebembe is!
Van ott ez-az, tiéd lehet.
Fiú:
Nem létezem, hogyhogy hallak?
Nincs is farkam, hogy farkaljak?
Lány:
Benyúlhatsz a blúzom alá!
Fiú:
Nem is vagyok, nincsen testem,
csak rímkényszerből születtem.
Lány:
Adok mást is, amit csak kérsz.
Fiú:
Itt egy idill vérezett el:
ne kefélj a képzelettel!
A kornétás fiúkból Byron óta
(Ich armer Tambourgesell)
A kornétás, dobos, kürtös fiúkból
Byron és a romantikusok óta elege van a lírának.
Rövidebb lesz ez a dal is,
csak afféle költői kihágás.
Rímeket se nagyon rakogatok bele,
még rossz helyen lógna ki, amivel nincs is tele.
Hagyom, pásztázza végig a vers a dalt,
mint fémdetektor a húst egy reptéren.
Arany fogan a fogban, a térdben platina térdel.
És a sípoló hangban nincs sok szemérem.
Micsoda zene! A végső vetkőzéshez.
Majd egy másolt cédén elkérem.
(Megjelent a Tiszatáj 2015/5. számában)
